Milyen motiváció kell ahhoz, hogy – világ nézettől függetlenül – egy közösség tagjai új utakat keresve nekiinduljanak segíteni olyanokon, akiket személyesen talán nem is ismernek?

Farkas Árpád, nemrég elhunyt Kossuth-díjas erdélyi költő – egyébként keresztapám – Alagutak a hóban című verse jut eszembe: „Alagutakat a hóban! / Milljomnyi, egymást kereső utat! / itt a szívdobogás is havat olvaszt.” A Ceauşescu- és a Kádár-rendszer időszaka bátran nevezhető történelmi télnek. Ilyen időkben a túléléshez szükség van olyanokra, akik alagutakat akarnak vájni a hóban. Akik úgy gondolják, feladatuk van az életben. Gondolnak valamit a világról, és ebből a gondolkodásból autonóm tettek fakadnak. Dolgozatomban igyekeztem megmutatni, hogy a cselekvésig rengeteg irányból el lehetett jutni. Az erdélyi segítőakciókban részt vett olyan, aki a táncházmozgalom felől érkezett, sokan családi kapcsolataik révén kötődtek a határon túlra, esetleg érettségi utáni kiránduláson érte őket olyan tapasztalat, amely miatt később titkos segítőhálózat tagjai lettek. És persze voltak, akik a hittestvéri szolidaritásból indultak neki a küldetésnek, amely egyébként nem volt veszélytelen. Számos kritikával lehet illetni a Kádár-kor társadalmát, de úgy látom, ezek az akciók a kor meg nem énekelt jóravalóságát mutatják meg. Fontos, hogy a kutatás nem szól a csempészekről vagy a csak rokonaikat látogatókról. Kifejezetten a hálózatba szerveződött, rendszeresen kulturális és humanitárius segítséget szállító csoportokról írtam.

A segítők lényeges részét adták a reformátusok. Mennyire alapozhatott ez a hálózat a régi református egyházi struktúrára, kapcsolathálóra? Mennyire vált szét a hivatalos egyház rendszere és a hívek élő közösségei?

Az egyházak minden államszocialista diktatúra kiemelt célpontjai voltak. A hivatalosan is ateista államok egyik legfőbb céljukként fogalmazták meg, hogy a keresztyénséggel leszámoljanak, az egyházi struktúrákat meggyengítsék, kézhez szoktassák. Sajnos, ami hazai református egyházunkat illeti, ezt a törekvést sikerült megvalósítani. Természetesen sok okot találunk a kollaborációra, és sohasem szabad az egyéni életutak, motivációk feltárása nélkül vizsgálni a kérdést. Az azonban tény, hogy püspök vagy rangos egyházi vezető nem lehetett olyan személy, aki bizonyos szinten nem működött együtt az állami szervekkel, akár a saját egyháza ellenében is. A hatvanas években már nem a fekete autó érkezett azért az aktív lelkészért, aki eredményesen szervezte a hitéletet egyházközségében, hanem egyszerűen áthelyeztették a püspökével.

A kutatás alapján azt látom, az erdélyi ügyben kettévált az itthoni hivatalos és az élő, hitét komolyan vevő egyház hozzáállása. A Zsinat elnökségi jegyzőkönyveiben csak 1988–89-ben, az erdélyi menekülthullám időszakában kerül elő intenzíven a téma. Ezzel szemben a gyülekezetekben a kézzel fogható segítségnyújtás és a lelki kapcsolat egyaránt létezett korábban is. A tenni akaró gyülekezeti tagok meg sem próbáltak hivatalos egyházi segítséget kérni, felsőbb engedély nélkül szerveztek segítőakciókat.