(1) „Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek?” (Jer 12)

Szomorú tapasztalatot szólaltat meg a bűnösök sikere miatt panaszkodó Jeremiás. Az Istenhez ragaszkodó emberek sorsában volt kénytelen osztozni ő is, aki ellen még saját rokonai is szervezkedtek (11,18–21). A prófétákat bizony üldözik, ahogy István vértanú rámutatott, ez nem kivétel, hanem fő szabály (ApCsel 7,52). Jézus a hegyi beszédben örömre inti az üldözötteket, sőt azoknak, akikről mindenféle hazugságot terjesztenek, bőséges jutalmat ígér, „hiszen így üldözték a prófétákat is” (Mt 5,11–12). Ez a helyzet egyrészt felemelő, másrészt tragikus. Felemelő, mivel az üldözöttek és megrágalmazottak soha nincsenek teljesen egyedül. Elfordulnak tőlük az emberek, igen, összesúgnak a hátuk mögött, és a róluk szóló suttogó propaganda már akkor kíséri őket, amikor hivatalosan a vád még meg sem fogalmazódott. Ők, ha kitartanak, nem állnak egyedül: más üldözöttek és más megrágalmazottak, más tönkretett emberek sora áll mögöttük; tehát jó társaságban, a méltók közt kapnak helyet. A tragédia az, hogy ezen a téren sem tanulunk semmit. Mocskolódik, vádol, rágalmaz, pletykál, ha kell, bizonyítékot hamisít az ember ellenfelei ellen. Istenünk azt mondja: hagyjátok ezt abba. Nincs erre szükség.

Jn 10,16–21 RÉ 41

Kinek szól a jövendölés, ha mindenkinek szól? Nincs eredménytelenebb, mint amikor az „akinek nem inge, ne vegye magára” felszólítással kísérve akarunk jobb belátásra bírni egy egész közösséget. Ilyenkor előre tudható, kinek a lelkiismerete nem fog megmozdulni még véletlenül sem, azok viszont, akik a legkevésbé sárosak, garantáltan megalázottnak érzik majd magukat. Mindnyájan jártunk iskolába, tudjuk, mit jelent az osztályfőnök lassú színeváltozással kísért kiabálása. Arra is emlékszünk, amikor egymást lökdösve, viháncolva távozni készültünk a teremből, és meghallottuk a nevünket: te maradj. Az Ige csak akkor ér célba, ha a szívünkbe, az enyémbe és a tiédbe talál. Jeremiás tudta, hiába beszél mindenki ellen, hiába jövendöl pusztulást úgy általában – ezt senki sem fogja magára venni, és senki sem fogja megjobbítani élete útját. Emlékezzünk Ninive királyára: Jónás prédikálására megtért a város, de ehhez kellett az uralkodói akarat kinyilvánítása is (Jón 3,6). Jeremiás ezért fordult az udvar két kulcsszereplőjéhez, a királyhoz és az anyakirálynőhöz. Azt akarta, hogy megértsék: nem menekülhetnek meg, ezért ideje rendet tenni az országban. Bárcsak néha célba jutna a szó!

Jn 10,22–30 RÉ 238

Olvassuk ezt a fejezetet, és úgy érezzük, végre megértette a nép a csapás okát. Imádkozni kezdenek a szárazság miatt, bűnvalló imádsággal fordulnak Istenhez (7), megvallva a gonoszságot, amelyet nemzedékeken át elkövettek (20). De Isten nem indul meg sem ezen, sem a nép gyötrelmét égre kiáltó Jeremiás szavain. Felbőszíti az Urat a békességet ígérő próféták hangja, akik isteni felhatalmazás és megbízás nélkül beszélnek, azt hirdetik, amit a nép hallani akar. Nem lesz fegyver, nem lesz éhínség, ellenben mindenki békességben élhet, szónokolják ők (13). Ez a könnyű prófétai kenyér. Követni a közhangulatot, elégedetlenkedni, amikor mindenki elégedetlen, reménykedni, amikor arra van igény, igazodni az elvárásokhoz, sima szájjal megbékélést hirdetni, közben egy szemvillanás alatt eltakarítani, elnémítani az ellenfelet: ezekre egy közepes képességű politikus is képes. Isten azonban átlát az ilyen emberen. Jeremiást gyűlölték, megvetették, bebörtönözték, életére törtek: Isten mégis igent mondott rá. Szólhatsz akár rokonszenvesen, akár keményen: nem ez a döntő. Azt mondod, amit Isten bízott rád? Ez az igazi kérdés. Nagy figyelmeztetés ez a mi egyházunknak is.

Jn 10,31–42 RÉ 413

Jeremiás mély gyötrelmeket él át. Magányos, közutálatnak kitett, megvetett ember. Árad belőle a panasz, bizonygatja, ő Istenért tette, amit tett. Ha ezt senki sem látja be ezen a földön, az Úrnak akkor is tudnia kell: érte buzgólkodott a próféta éjjel és nappal. Az Ige vezette, az volt öröme, míg végül magára maradva nyögött Isten ránehezedő keze alatt (17). Segítség eközben nem jött, se földi, se égi. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Amikor megszólalt az Úr, Jeremiás megdöbbenhetett, hisz két és fél ezer évvel később is fájdalmasak a szavak: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. […] Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk.” (19) Isten megtérést vár leghűségesebb emberétől? Akkor mi reményünk lehet nekünk? Kár lenne mellébeszélni: ez egyértelmű üzenet. Térj hozzám! – mondja Isten. Térj hozzám, és ne ismerj rajtam kívül mást az igazság forrásaként! Térj hozzám te is, istenfélő ember, ne ingadozz! Perelj, ha kell, vitatkozz, ha nincs más mód: de ne akarj tudni másról, egyedül az én akaratomról! Aki ezt megérti, és így él, megkapja a „konok fanatikus” bélyeget. Nem baj. Csak Isten mondjon igent rám.

Jn 11,1–16 RÉ 602

Szinglikorszak. Fiatalok választják százezrével az egyedülálló életet. Gyakran kérdéses, nem a magány választotta-e őket társul, de feltételezzük: a huszonegyedik században az ember szabadon eldöntheti, akar-e házasságban élni. Jeremiás idejében mindez másképp volt. Őt Isten nem engedte megházasodni, gyermekei sem születhettek. A próféták házasságát mindig éberen figyeljük, emlékszünk Hóseás esetére, aki parázna nőhöz kötötte életét, és Ézsaiásra is, akinek a „prófétaasszony” szült beszédes nevű fiút (8,3; lásd még 7,3), Ezékiel pedig nem gyászolhatta meg szeretett feleségét (24,15–18). Ebbe a sorba illeszkedik a nőtlen Jeremiás, aki magányával emlékeztetett: ebben az országban az emberek rövidesen el fogják temetni társukat, gyermeküket. „Meghal ennek az országnak apraja-nagyja” (6), hangzik az ítélet, vagyis a hűtlenné vált ország ellen készülő csapás alól senki sem vonhatja ki magát. Fáj olvasni ezeket a sorokat, minden szóból az elvesztett remény árad. Nem is így ér véget a prófécia, elhangzik az ígéret is: Isten egy napon összegyűjt, hazavisz, szemmel tart, a pogányokat is magához téríti. De ez még az ítélet ideje.

Jn 11,17–27 RÉ 508

Istenünk ismeri az emberi szív minden rejtett zugát. Gyönyörű prófétai kép ez, csak azt nehéz eldönteni, ítéletként vagy vigasztaló szóként kell-e tekinteni rá. A szív, amely az ember egész valójára, érzelmeire, érzéseire és gondolataira utal ezen a helyen, könnyen megcsalja az embert. Ma a szívre az érzelmek helyeként tekintünk: akit a szíve vezet, az az érzelmeire hallgat – a józan ész szava helyett. A héber Bibliában viszont sokkal többről van szó. A szív mindennek a közepe, a bátorság, az erő, a kitartás innen fakad – és ha a szív tiszta, az ember is az. Ha viszont a szív felfuvalkodik, kevélykedik, az eredmény önmagában bízó, személyét túlértékelő, gőgös ember. Lehet, hogy simulékony, hiszen megtanult szépen beszélni, talán népszerű, mivel tud viselkedni, és az is megeshet, hogy iskolázottságának, tehetségének, kitartásának köszönhetően sikeres. De az ilyen ember önmagát állítja saját világképének középpontjába, ezért Isten előtt nem lehet kedves. Az ilyen ember átkozott (5). Kit vigasztal ez a néhány szó? Azt, aki az Úrra tekint, nem magától ájul el, hanem istenfélelemben él. Hálás, mert tudja: amit elért, az Úrtól kapta áldás gyanánt. Mozdítsuk ki önmagunkat a világegyetem középpontjából! Az a hely már foglalt.

Jn 11,28–32 RÉ 615

Nyersagyag a fazekas kezében. Látszólag nincs ennél egyoldalúbb kapcsolat, és Jeremiás ezt a képet Isten és Izráel viszonyára alkalmazza. Izráel Isten kezében van, ő pedig formálja népét, mint fazekas az agyagot. A modern ember számára ebben semmi felemelő nincs: ezek szerint semmi hatással sem vagyunk arra, ami történik velünk? Az agyag passzív, csak elszenvedi az alkotó szándékát. A kép azonban egyáltalán nem ilyen negatív. Jeremiás rögzíti: Isten, akárcsak a tehetséges mesterember, a lehető legjobb cél érdekében akarja használni a kezében lévő népeket. Ő ígér, épít, plántál – ha viszont a nép elfordul Istentől, az Úr továbbra is szabad döntése szerint bánhat vele. Erre mondja Igénk: „megbánom, hogy jót akartam vele tenni” (10). Ekkor veszedelmet hoz, és nem az emberért, hanem ellene cselekszik. A hűtlenségnek ára van. Jeremiás a fazekas és az agyag képével pusztán ennyit mond, elénk tárva a reménységet is: meg kell térni, az élet útjai megjobbíthatók (11). A próféta mindezt meg is élte. Az ellene szövetkező embereket imádságban állította Isten elé: ítéljen ő, bánjon velük belátása szerint. Elvégre ellenfeleink is csak olyanok, mint az agyag a fazekas kezében.

Jn 11,33–44 RÉ 513