Az 1676-ban megszabadult hithősök emlékművén, a gályarabok debreceni emlékoszlopán látható nevek eszembe juttatják A zsidókhoz írt levél 12. részének jellegzetes szófordulatát: íme, a bizonyságtevők fellege. Isten nem feledkezik el az evangélium ügyének hőseiről, sőt a Szentlélek által korszakról korszakra emlékezteti egyházát, hogy meg lehet állni a hitben, ki lehet tartani a Szentírás tanítása mellett.

A nápolyi gályákról háromszázötven éve megszabadultak is hithősök, helytállásuk nélkül egészen másként alakult volna egyházunk és sok gyülekezetünk története.

A hithősök láncolata nem csak hosszú, változatos is. Vannak közöttük vargabetűt tett emberek, vannak kevéssé ismertek, még olyanok is, akiknek sok árnyék vetül az életére. Találhatók köztük el-elbukás után feltápászkodók is. Úgy vesznek körül bennünket, mintha tribünön ülnének, és a lelátóról szurkolnának nekünk, akik még futunk, és vívjuk életünk hitharcait, küzdelmeit.

A hithősöket nem a fizikai erőnlétük tette ellenállóvá – azzal váltak nevezetessé, hogy a lelki állóképességük segítette őket úrrá lenni a fizikai kimerültségükön és a testi megpróbáltatásaikon. Hitük révén tudtak szembeszállni az őket megkörnyékező kísértésekkel, a hamis kompromisszumokkal, a nagyot akarás görcsével, a bizonyítási kényszerrel. Nem maradtak magukra ebben a küzdelemben, mert felnéztek Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki vállalta a keresztet. Ő volt a hithősök hithőse, a legnagyobb, a legdicsőbb, akinek a személye nem nyomasztó nagyság, hanem az állhatatosság, a türelem és a kitartás mintája: nézzünk fel Jézusra, a győztesre, aki az Atya jobbján ül! A földi bizonyságok eltörpülnek mellette. Isten a legtöbbet és a legbiztosabbat adta nekünk őbenne.