A kommunista rendszer a Szabó család generációira, barátaira, hitéleti közegére is nyomást gyakorolt. Kérem, idézzen fel néhány esetet!

Nagyapánkat, az akkor hatvanéves Szabó Imre fasori református lelkészt – a Budapesti Református Egyházmegye első esperesét – az ötvenes évek elején egy kis nyírségi faluba, Bujba száműzték. Méghozzá amiatt, mert zsinati, egyházmegyei felszólalásaival és körleveleivel bátorította és tanáccsal látta el a hozzá tartozó gyülekezeteket a kitelepített reformátusok megsegítése ügyében. Megtagadta, hogy esperesi körlevélben szólítsa fel a papokat a kommunista ötéves terv támogatására, és határozottan tiltakozott a Lónyay Utcai Református Gimnázium államosítása ellen. Így a kommunistákkal együttműködő új református vezetőség támadásai és zsarolásai nyomán kellett lemondania tisztségeiről és elhagynia a fővárost. Fiát kitették a jogi egyetemről, legkisebb lányát nem vették fel gimnáziumba, az unokáját meg sem keresztelhette, szabad mozgását akadályozták. Hálásak lehetünk, hogy „csak ennyi” volt az ítélet. Számos barátját, közöttük Pap Béla karcagi lelkészt letartóztatták és bebörtönözték. A szememben ő volt a rendszer legnagyobb áldozata a családban. Az imanaplójából kiderül: személyes hátratételét elfogadta, de nem tudta felfogni az isteni akaratot abban, hogy mindez a református egyházzal megtörténhetett – az iskolák, az új gyülekezetek és a lelki ébredés az új rezsim áldozatául estek.

Mit érzékeltek mindebből a szüleik és önök gyermekként?

A szüleinket is áthelyezték, így hat testvéremmel Sárbogárdon nőttünk fel, már az úgynevezett puha diktatúrában. Azt gondoltam, a valódi hitvallók mindig el vannak választva a világtól, és gyakran éri őket csúfolódás, gúny vagy hátratétel, tehát a bizonyságtételnek létezik ez a fajta kockázata. Nem éreztem magam áldozatnak. Édesanyánk – Szabó Imre esperes legidősebb lánya – a legrendíthetetlenebbek közé tartozott. Elégedetlenkedés nélkül fogadta el, hogy Isten Sárbogárdra helyezte, és szolgálatába mindent beletett, amire kapott karizmái és tehetsége alkalmassá tette.

Nem véletlen, hogy lelkigondozásra az országból mindenhonnan jártak hozzánk. Persze a látogatók között besúgók is előfordultak: rendszeresen bekopogtak, kérdezősködtek, és már kisgyermekként megtanultam, hogy nem lehet mindenről mindenhol beszélni. De nem éreztem úgy, hogy ez súlyos egzisztenciális veszélyeztetettség volna. Ellenséges világban léteztünk. A szüleink az első évben nem rendelkeztek lelkészi javadalommal, mondhatni alamizsnából éltünk. De ez sajnos nem egyedi helyzet volt. Szerte az országban voltak olyan élő hitű, politikai okokból kitelepített lelkészcsaládok, amelyek nyomorban éltek, mert nem tudták eltartani őket a kis lélekszámú falusi gyülekezetek. Persze ez volt a rezsim célja.

Hogyan lehet méltó módon tisztelegni az emléknap előtt, egyúttal a fiatalokhoz közel hozni ennek jelentőségét?

Talán akkor jön el ennek az ideje, amikor a fiataloknak már van egyfajta felnőttes élettapasztalatuk. Amikor már átestek konfliktuson, szakításon, csalódáson. Sokáig én sem tudtam olvasni nagyapánk imanaplóját, mert nagyon nehéz és fájdalmas írás, lelki ráhangolódás kell hozzá. Békeidőket éltünk és élünk, keresztyénként lehet, hogy elpuhultunk, és edzetlenek vagyunk a hitvallókat, bizonyságtévőket érő megpróbáltatásokban. A fiataloknak és a mai hívőknek azért is fontosak a fennmaradt emlékiratok, mert az áldozatok vívódásaiba – Szabó Imre esetében a lejegyzett reggeli és esti imáiba, azaz egy mélyen hívő ember lelki munkamódszerébe, spirituális munkanaplójába – nyújtanak betekintést. A kommunizmus áldozatainak hitvédő és értékmentő küzdelmei, példájuk mindannyiunk számára erőforrást jelentenek és bátorítást adnak az Istenhez való hűségre és a hálaadásra.