R. I.: Gályarabjaink 1676–1926

Debreceni Protestáns Lap, XLVI. évf., 9. sz., 1926. február 27.

Azokon a felséges és örök nevelő erejű érzelmi és akarati motívumokon kívül, amelyeket dicsőült gályarabjainknak és nagy földi szabadítójuknak az emlékezete minden, még egészen el nem fásult magyar protestáns szív számára kimeríthetetlenül tartalmaz és szüntelenül áraszt, vannak e csodás martirológiumnak, ennek a magyar és evangéliumi, tehát betűről betűre igaz Arany Legendának olyan vonásai is, amelyek […] higgadt történelmi mérlegelés számára is maradandó értékű tanulságokul kínálkoznak.

Az első az, hogy gályarabjainknak és az épen gályapadra nem jutott, de nem sokkal kisebb próbákon mindvégig éppoly híven kitartott többi szolgatársainknak gyötretetése, vérehullása, nem egynek kínhalála a helyettes szenvedésnek egy neme volt. Őnekik egész egyházukért, egész magyar népükért is […] kellett vállalniok ezt a keresztet. Ha ők, a szent mag, mindvégig ki nem tartanak, […] a magyar protestantizmuson, úgyis mint eszmén, úgyis mint életen, egy olyan rettenetes erkölcsi érvágást ejtenek vala, melyből az soha többet ki nem gyógyult volna. Amíg pedig így az Isten Szentlelke a magyar protestantizmus azutáni és mindenkori történelmének jóformán a legnagyobb és legtisztább, mindörökre felélhetetlen erkölcsi tőkéjévé tette az ő hitvalló szenvedéseiket.

Ez annál is inkább így van, mert van a mi magyar protestáns egyháztörténelmünknek egy igen érdekes vonása. […] Minálunk tehát a protestantizmus elnyomására akármely okból célzó erők mindenkor arra voltak korlátozva, hogy az evangéliumi egyházak szellemi és társadalmi vezető elemeit próbálják az időkhöz és a körülményekhez alkalmazott nagyon változatos és leleményes módokon és eszközökkel megtörni a hitében, kiforgatni az öntudatából. […] ez a törekvés […] mindig egy olyan hősies és szent kisebbségi ellenálláson bukott meg […], amilyen volt valamennyi közt a leghősiesebb és legszentebb: a gályarabjainké.

(folytatjuk)