Szeretünk tárgyakat birtokolni, ha lehet, minél értékesebbeket. A saját autó, saját ház például státuszszimbólum is. Ha ezeket megszereztük, már úgy gondoljuk, vittük valamire az életben. Ugyanakkor ma olyan irányú tendenciák is megjelennek, hogy a nagyobb értékű ingóságokat vagy ingatlanokat nem egy ember használja, azok valamilyen közösség tulajdonába kerülnek. Így – főleg városokban – találkozhatunk például közösségi rollerekkel, biciklikkel, autókkal, de léteznek közös használatú kiskertek is.

Miközben a világban állandó eszmecsere folyik ezek jogosultságáról, sőt némelyek a magántulajdont eszmei alapon teljesen elvetik, református keresztyénként az a legfontosabb kérdésünk, mit mondhatunk a Szentírás fényében a magántulajdon kérdéséről. Beszél-e Isten Igéje a tulajdonjogról, és ha igen, mit mond róla?

Nos, a Bibliában több helyen is szó esik a tulajdon védelméről. A Tízparancsolatból kettő is kapcsolódik ehhez a kérdéshez. A nyolcadik így hangzik: „Ne lopj!” (2Móz 20,15) Ebben a parancsolatban Isten „nemcsak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is” (Heidelbergi Káté, 110. kérdés-felelet).

A tizedik parancsolat nemcsak a cselekedetet, de magát a kívánságot is megtiltja (2Móz 20,17). Ahogyan Krisztus a hegyi beszédben rámutat, nem tarthatjuk magunkat bűntelennek akkor sem, ha csak a szívünkben ébredt fel a kívánság. Isten a szívek vizsgálója, és már a lelkünk mélyén megbúvó vágy gonoszságát is leleplezi (Mt 5,19–48).

Az Úr törvénye tehát védi a magántulajdont. Isten szava nem jogosít fel egyetlen embert sem arra, hogy erőszakosan vagy ravasz módon elvegye a másét, ellenkezőleg: ezt szigorúan megtiltja. Így a mózesi törvényekben számtalan helyen olvashatunk részletesen arról, milyen büntetés illeti a tolvajokat. Az Úr ebben a tekintetben a királyokat és a vezetőket is megfeddte. Így például Akháb ítéletet vont saját fejére, amikor fondorlatos módon elvette Nábót szőlőjét, sőt őt magát is megölette (1Kir 21). Isten ítélete ránehezedik azokra, akik tolvajok és rablók. Az ilyenek nem örökölhetik a mennyek országát (1Kor 6,10).

A magántulajdon védelme mellett ugyanakkor arra is int minket a Szentírás, hogy a földi vagyont ne tekintsük túl fontosnak. Egyszer odament Jézushoz valaki, aki így szólította meg a Megváltót: „Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget! De ő így válaszolt: „Ember, ki tett engem bíróvá közöttetek, hogy megosszam az örökséget? Azután ezt mondta nekik: Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lk 12,13–15) Jézus nem azért jött el erre a földre, hogy az emberek közti tulajdoni viszonyokat elrendezze. Sem nem azért, hogy kielégítse telhetetlen vágyainkat, amelyek sokszor a minél több birtoklására irányulnak. Ő azért jött el erre a földre, hogy mi, akik természet szerint tolvajok, nyerészkedők, harácsolók voltunk, megmosattassunk, megszenteltessünk és megigazíttassunk Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által (1Kor 6,11). Azt akarja, hogy örökkévaló kincsünk legyen, amelyet senki el nem ragadhat tőlünk.