Amikor most belép a Lévay épületébe igazgatói teendők nélkül, mi az első emlék vagy érzés, amely megérkezik önnel együtt? Mi az, amiről le kell mondania?

Nem elengedésként tekintek erre a folyamatra, mert az olyan, mintha az ember egyszer csak elejtené azt, amit addig tartott. Harminckét év igazgatói szolgálat után úgy tekintek vissza, mint a váltófutásra: előttem is vitték, én is vittem egy szakaszt, és most átadtam a stafétabotot, de továbbra is a csapat tagjának érzem magam. Amikor belépek a Lévayba, nem hiányzik, hogy már nem én döntök mindenről, hanem inkább azt látom, hogy minden a helyén van, és az intézmény jól működik. Tudatosan készültem a feladatátadásra, és nem akkor akartam abbahagyni, amikor már belefáradok, hanem a „rendelt” időben, amikor a váltás kellő lendülete még megvan. Most a felmentési időmet töltöm, tanácsadói feladatokat még bíztak rám, de már nem tanítok rendszeresen. Amikor végignézek a folyosókon, az iskolatörténeti tablók között, ahol az előttem szolgáló igazgatók nevei is szerepelnek, azt érzem: ebbe a sorba én is beálltam egy időre, és most nyugodt szívvel lépek hátra.

Melyik a legmeghatározóbb emléke a Lévayról?

Ha egyetlen képet kellene kiválasztanom, az a kezdet, az első tanévnyitó istentisztelet 1993-ban. Még mindig élénken él bennem az az augusztus 31-e, amikor negyvenöt diákkal elindultunk az avasi református parókia udvaráról arra az ünnepi alkalomra. A korábbi iskolaépületet akkor még nem kaptuk vissza, egy belvárosi állami kollégium oktatási szárnyában, mondhatni albérletben indult el újra a tanítás. Maroknyi sereg voltunk, pusztán néhány főállású pedagógussal és sok óraadóval, rengeteg bizonytalansággal, de tele lelkesedéssel és küldetéstudattal.

Arra az időszakra is élénken emlékszem, amikor két helyszínen tanítottunk, és a szünetekben adtuk át egymásnak a naplót a zebrán, hogy a következő tanár odaérjen az órára. Ekkor dőlt el, hogy ez az intézmény nemcsak elindul, hanem meg is marad, és először akkor tapasztaltuk meg igazán: nem kímél meg bennünket a nehézségektől, de „mindeddig megsegített bennünket az Úr”. Ezt választottuk a Lévay első vezérigéjének is.

Lelkészcsaládból indult. Mikor tapasztalta meg először, hogy a hit nemcsak örökség, hanem személyes út is lehet?

Lelkészgyerekként a hitet természetes közegként éltem meg. Ott voltam a gyermek-istentiszteleteken és más alkalmakon, konfirmáltam is, és ez alapos felkészülést jelentett. Mindez inkább örökség volt, mint személyes döntés.