Jézus és Keresztelő János tűz és víz voltak. János meg is mondta, hogy ő vízzel keresztel, Krisztus pedig tűzzel. A lényeges különbség az volt köztük, hogy János az ítéletre, Jézus a kegyelemre fókuszált. Tudtak egymásról, rokonok is voltak, Jánost és a kumráni szerzeteseket sokan ismerték, bűnbánatra és megtérésre hívták az embereket. János igazi próféta volt, Isten ostora, akivel Heródesnek is meggyűlt a baja. Jézus tüzet hozott, a Lélek tüzét, de nem azért, hogy megégesse a pelyvát, hanem azért, hogy melegedjenek az emberek.

A Názáreti azért jött, hogy a fagyos szívűeket és a didergő lelkűeket egyként fölmelegítse, élni, boldogulni segítse. Két ellentét találkozott ott, a Jordán partján, de nem oltották ki, inkább támogatták egymást, találkoztak, de nem ütköztek. János arra sem tartotta magát méltónak, hogy Jézus sarujának szíját megoldja, pedig ez a rabszolgák dolga volt, Krisztus szerint pedig asszonytól születettek között nem volt nagyobb Keresztelő Jánosnál.

Alapjában véve minden emberi kapcsolódásban, kiváltképpen ha tűz és víz találkozik egymással, isteni segítségre (Deus ex machina) van szükségünk ahhoz is, hogy szeretni tudjuk egymást. Nem maradt el a segítség akkor sem, amikor János bemerítette Jézust a Jordánba: miután a Megváltó kiemelkedett a vízből, „megnyílt az ég, és látta, hogy Isten Lelke mint egy galamb aláereszkedik, és őreá száll. És íme, hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Még kedvesebb a régi fordítás: „ez az én szerelmetes fiam”.)

Tűz és víz emberek bátran találkozhatnak, ha tisztelni tudják egymást, és meglátják Krisztusban és egymásban Isten szeretett gyermekét, akiben ő gyönyörködik. Ilyenkor az ellentétek, a különbségek nem kioltják, hanem segítik egymást. Jézus tűzzel keresztelt, János vízzel, de mindkettőjükre szükség volt ott és akkor.

Bennünk is egymásnak feszülnek az ellentétek, a csüggedés és a remény, a háború és a béke, a szeretet és a gyűlölet, a tűz és a víz; kérdés, mihez kezdünk mindezzel, meghalljuk-e Krisztusra tekintve az Atya szavát: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Kell-e nagyobb méltóság, mint a fiúság, amikor a Lélek által azt kiáltjuk: abbá, Atyám, és átéljük, hogy szerető Istenünk van, aki elfogad minket úgy, amint vagyunk, a hibáinkkal, az esendőségünkkel együtt?

A végtelen, örökkévaló Isten és a mulandó, porszemecske ember ugyancsak tűz és víz. Ez az ellentét a szeretet által, Krisztusban teljességgel föloldódik, az Isten a saját Lelkét ajándékozza az embernek, hogy eggyé legyen vele, hogy halandóból halhatatlanná tegye. Eszerint van esélyünk arra, hogy az ellentétek dacára is békében éljünk magunkkal, egymással és a Teremtővel, hogy a víz ne oltsa el a tüzet, s a tűz ne „égesse” meg a vizet, de melengesse a fázó, didergő lelkeket.