Az autópályán haladva egyre többször látok féknyomokat, fékutakat. A gumi súrlódása miatt feketén. Vannak kifelé mutató nyomok, amelyek akár balesetet is jelezhetnek – vagy épp annak megelőzését. S vannak a belső szalagkorlátig tartó fekete csíkok, néha egy, néha kettő. Vajon milyen történet kapcsolódik hozzájuk? Kik jártak erre? Miért kellett ilyen kitörölhetetlen nyomot hagyni az aszfalton? S mi történt bennük és velük?

A fékút, a féknyom új keletű. Nem gyalog járunk, hanem ülve rohanunk, az autóink egyre gyorsabbak. Mert sokkal sebesebben haladunk, mint amit át lehetne látni, s ezért nehezebb felmérni a másik közlekedési terveit, sőt, a legtöbbször nem is látjuk egymást. Fékezni kell. A satufék pedig nyomot hagy. Elgyengíti a kerékgumit. De hova igyekszünk ennyire?

Az egyik legősibb fogalom, amely az ember életéhez kötődik: az út, az életút. Az, amely megismertet bennünket önmagunkkal. A Biblia is több százszor emlegeti. A legtöbbször figyelmeztetésként, néha bátorításként. Sokak szerint maga az úton járás fontosabb, mint a megérkezés, mert úton lenni maga az élet. Addig tudunk dönteni, változtatni, megállni és átgondolni, amíg haladunk. Addig lehet irányt váltani, útjelzőtáblákat keresni és gyorsítani vagy fékezni is. Ha fékezéssel végződik egy út, mi következik?