Mereven néztem a sötét batyut, és arra gondoltam, hogy földi javainkból, szerzeményeinkből életünk utolsó szakaszában félzsáknyi is elég, sőt a legvégén már az is sok. A halál közelében, mint annyiszor, eszembe jutott a régi bölcsesség: „A halotti leplen nincsen zseb. Nem hoztunk semmit a világába, nem is viszünk magunkkal semmit.”

A gyakori útonlét, az elvágyódás, a nyughatatlanság, a valóságtól menekülni vágyás sajátosan jellemzi a kereső, lelki útjának fontosságát feledő (poszt-)posztmodern embert, akiben napjainkban kiváltképp tudatosul, felerősödik létének bizonytalansága, sérülékenysége.