A kisfiú csendesen aludt a bölcsőjében. Apró, gyékényből font bölcsőkosár volt. Anyja, Jókebed maga készítette ennek a kicsinek is, csakúgy, mint a lányának, Mirjamnak vagy fiának, Áronnak. A gyerek édesen aludt, és az anyja nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa feketén göndörödő hajfürtjeit.

– Milyen pici, és milyen szép – nézte az újszülött kedves arcát. De ez a nyugalom csak egy pillanatig tartott, mert máris belévágott a félelem: – Épp hogy megszületett, már életveszélyben van. És csak azért, mert zsidó.

Jókebed gyomra összeszorult a félelemtől. Teste megfeszült, minden idegszálával figyelt, hallgatózott, nem hallja-e a katonák csörtetését, a kardok fémes zörgését, az asszonyok sikolyát az utcákon. De most csend volt, mintha minden rendben lenne. Csak a kislánya, Mirjam éneke szűrődött be az udvarról, meg a kézi malom zörgése, ahogy a lángoskenyérnek való árpát őrölte a gyerek.

Pedig valójában semmi sem volt rendben. Nagyon nem. Amikor Mirjam és Áron született, a férje, Amrám levágta a legszebb birkájukat. Még bort is szerzett valahonnan, és olyan ünnepséget rendeztek, hogy fél évvel később is emlegették a szomszédok. Mert a birkahús, a bor nagy kincsnek számított a héberek között. A férfiak kényszermunkásként dolgoztak a fáraó építkezésein, taposták a sarat, vetették a vályogot, hogy minél magasabbra emelkedjenek Ramszesz és Pitóm, a fáraó új városainak falai.

Jókebed gyomra még jobban összeszorult, ahogy a fáraóra gondolt. II. Ramszesz, a kegyetlen fáraó, akinek nem volt elég, hogy kényszermunkára hajtotta a zsidókat, de még a fiaikat is meg akarja öletni.

– Túl sokan vannak a zsidók, veszélyesen sokan… Mi lesz, ha egyszer fellázadnak ellenem? Ezt meg kell akadályoznom – töprengett a fáraó, és először a bábáknak adta parancsba, hogy öljék meg az újszülött zsidó fiúkat. Hiszen a bábák a szülő asszonyoknak segítenek, ők fogják először kezükbe az újszülöttet, és hát amilyen törékenyek, elég egy rossz mozdulat, és már nem is lélegzik tovább a csecsemő.

De a bábák nem engedelmeskedtek a fáraó parancsának.

– Az életre esküdtünk fel, nem a halálra – mondta Sifrá, amikor világra segítette Awa kisfiát. – Bármit parancsolhat a fáraó, mi akkor is az Úrnak engedelmeskedünk.

Awa fia akkor megmenekült. De nem élhetett sokáig. Mert a fáraó hamar rájött, hogy a bábák nem teljesítik a parancsát. Szigorú szóval maga elé rendelte őket.

– Mit tehetnénk mi, ugyan mit? – jajgattak a bábák. – A héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek.

A fáraó nem hitt nekik, de nem tudott mit tenni.

– Jó – bólintott magában. – Ha így nem megy, majd megy másként.

Kiadta a parancsot, hogy dobjanak a Nílusba minden újszülött héber fiút. Azóta járják a zsidók házait a fáraó katonái. Elvitték Awa kisfiát is, az anyja kezéből csavarták ki a kicsit. Hamarosan eljönnek ide is. És akkor nem lesz menekvés, megölik a kisfiút, aki alighogy megszületett.