Ma, amikor e sorokat írom – március 20-án – az egész világgal egyetemben nyakig vagyunk a koronavírus-krízisben. Félelmetes. Szorongva lessük a híreket: hol tartunk a megbetegedések számát illetően? Ugye, nem halt meg Magyarországon megint valaki? És, Istenem, ennyien a majdnem szomszédos Olaszországban? Vajon mi lesz az újabb országos intézkedés?

Itthon vagyok, szót fogadok, nem „hősködöm”, hiszen e napokban az a hős, aki megfogadja a szót; és persze mindenekelőtt mindazok, akik e krízisben teszik a megsokszorozódott feladatukat, értünk. Innen is hála nekik, és áldás rájuk.

Furcsa ez a hirtelen jött lelassulás, elcsendesedés az amúgy szolgálatokban és feladatokban pörgős világomban. Éppen a napi „csendesedésem” tartom… most ez is csendesebb, mélyebb, hosszabb. Vajon ma mit üzensz, Istenem, a bibliámból? Olvasom a Mindennapi kenyerünk kiadványban, és alig hiszek a szememnek: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézs 41,10)