A koronavírus okozta fenyegetettség, az az életmód-változtatási kényszer, hogy még templomba sem ajánlatos a veszélyhelyzet idején elmenni, sok hívő keresztyén emberben is könnyen előhívhatja a hatalom kérdését. Tudniillik Isten hatalmának kérdését.

A fizikai közösségben megélt istentiszteleti alkalmak felfüggesztése, kicsit nyersen fogalmazva: a templomok „bezárása” a hívek előtt mutatja a helyzet abszolút fonákságát. Olyan ez, mintha minden, amiben eddig hittünk, legelőször is Isten abszolút hatalma és szuverenitása egyik pillanatról a másikra összeomlott volna. Ha egy templom is lehet „veszélyes hely”, amelyet most jobb kerülni, akkor hova lesz az Isten hatalmáról szóló igazság, amelyet a Heidelbergi Káté olyan szép képiességgel fogalmaz meg, hogy „mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről”?

Amit a legszélsőségesebb kommunizmus sem tudott elérni, azt most a koronavírus pillanatok alatt keresztülvitte. Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy aki ma kerüli a gyülekezeti alkalmakat, az nem igazán hívő, kétségbe vonja Isten hatalmát. Voltaképpen bedől a hitetlenség meséinek, és pánikba esik. Mert ha igaz, hogy Isten a világ egyetlen Ura, akkor ennek az igazságnak érvényesnek kellene lennie most is.