Az úrvacsorai jegyek – a kenyér és a bor – vétele evés és ivás. Éppen ezért ez másféle tevékenység, mint az, amikor digitális eszközön hallgatunk egy idehirdetést, vagy egy közvetített éneket magunk is énekelünk, egy hallott vagy kivetített imádságot magunk is mondunk, és a képeket figyelve közben vizuálisan és virtuálisan magunk is részesei leszünk egy eseménynek.

Virtuálisan nem lehet enni és inni. Márpedig a jegyek vétele része az úrvacsorának: „…vévén Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vévén a poharat, és hálákat adván, adá nékik; és ivának abból mindnyájan; És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, a mely sokakért kiontatik.” (Mk 14,22–24, Károli-fordítás)

A jelenlegi járványhelyzetben az úrvacsorázás a legegyszerűbben házi istentiszteleti formában oldható meg. Tehát a lelkipásztor is házi istentiszteletet tartson. Nevezhetjük ezt karantén-istentiszteletnek is. A házi istentisztelet feltételezi, hogy a lelkészen kívül még legalább egy személy jelen van – a házastársa, a nagykorú gyermeke vagy gyermekei, a gondnok, a presbiter, a kántor vagy a kamerakezelő.

A közvetítés technikai eszközökkel (például webkamera) biztosítható. Akik nézik – például egy-egy család –, ugyancsak alkossanak házi istentiszteleti közösséget. Készítsenek elő kenyeret – esetleg kis darabokra szelve – és bort – esetleg külön poharakban. Amikor a lelkész az úrvacsorai liturgiát vezeti, ők is kapcsolódjanak be, a kérdésekre ők is válaszoljanak hallható módon Isten és a jelen lévő családi gyülekezet színe előtt, a jegyeket pedig az úrvacsorázás rendje szerint (Lk 22,19–20) osszák szét egymás között. Azt meghatározhatják, hogy milyen sorrendben vegyék a jegyeket.

Higiénikusabb, ha az előkészített kenyeret kis kosárba teszik, és abból vesz ki mindenki egy-egy darabot, valamint a poharakat is tálcára teszik, és ki-ki maga vesz el egy-egy poharat. Egyedül élők is előkészíthetnek maguknak kenyeret, bort, és vehetik azt a közvetítés során, hiszen valóságos istentiszteletbe kapcsolódnak be.

A nagypénteki és húsvéti alkalmat a gyülekezeteinkben ilyen módon fogjuk közvetíteni. Akik tehát be akarnak kapcsolódni, azokat előre megkérjük (körlevéllel, értesítéssel), hogy otthon tegyék meg az ehhez szükséges előkészületet. Ehhez megküldjük a házi istentisztelet rendjét is, megadva az énekeket, a lekciót és a textust. Több részletkérdés van még, de talán ez a lényeg.

Mielőtt a valóság és a virtualitás vitája kitörne a jel és a jelzett dolog, az ige és az ígéret, a sákramentumi reprezentáció és egyebek kapcsán, ajánlom Kálvin János mondásait:

„Tehát azt mondom, hogy az összes sákramentumnak Krisztus az anyaga (materia), vagy ha jobban tetszik, a szubsztanciája, mert minden tartósságuk őbenne van, és rajta kívül semmit sem ígérnek... A sákramentumok ugyanis csak annyiban hatékonyak a számunkra, amennyiben szolgálatuk táplálja, erősíti, gyarapítja a Krisztus igaz ismeretét, hogy egyrészt minél teljesebben a miénk legyen, és másrészt élvezhessük gazdagságát. Ez pedig akkor történik meg, ha igaz hittel fogadjuk el azt, amit a sákramentumokban felkínál.” (Institutio 4.14.16)

„Ha pedig hihetetlennek tűnik, hogy Krisztus ekkora távolságból adja nekünk eledelül testét, emlékezzünk csak rá, hogy a Szentlélek titkos ereje mennyire felülmúlja minden érzékünket, és mekkora ostobaság lenne, ha a magunk mértékével akarnánk mérni véghetetlenségét. Ha tehát elménk nem képes felfogni, hadd ragadja meg a hit: a Lélek valósággal egyesíti, amit a távolság elválaszt. Íme, a Krisztus testének és vérének szent közöltetését, amely révén Krisztus olyannyira átárasztja belénk életét, hogy még csontjainkat és velőnket is átjárja, az úrvacsora bizonyítja és pecsételi meg; mert nem valami hiábavaló és üres jelet mutat fel, hanem Lelkének erejét adja, aki beteljesíti ígéretét. A jelzett dolgot valósággal felkínálja, és megmutatja mindazoknak, akik ezen a lelki lakomán az asztalhoz telepednek.” (Institutio 4.11.17)