Mirjam levegőt is alig kapott ott, a nádasban, hogy ilyen jóra fordult az öccse sorsa. Az esze gyorsan vágott, tudta, hogy itt a lehetőség. Veszélyes ugyan, mert mi van, ha megharagszik rá a hercegnő, vagy felnyársalják a testőrei, mielőtt egy szót is szólhatna, de a kislány most nem törődött a veszéllyel. Csak az járt a fejében, hogy most… Itt a lehetőség, hogy visszaszerezze az öccsét. Egy ugrással ott termett a hercegnő előtt. Az őrök már mozdultak, hogy elfogják, de a hercegnő csak intett, hogy ne bántsák.

Mirjam nem ijedt meg a katonáktól, látszott rajta, hogy találkozott már ilyenekkel, talán rémisztőbbekkel is. De a hercegnőtől sem volt megilletődve, hanem megállt előtte, és a gyerekre bökve tette fel a kérdést:

– Ne menjek, és ne hívjak egy asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja a gyermeket?

A hercegnő hosszan nézte az előtte álló kislányt. Tíz-tizenkét éves forma lehet. Aztán Mózesre nézett, akit még mindig a karjaiban tartott. Ugyanaz a fekete, göndör haj, értelemtől csillogó, nagy szemek. Nővére lehet a csecsemőnek ez a kislány, ezért bujkál itt a nádasban. Ezért nem fél még az életét is kockára tenni a gyerekért.

– Eredj! – szólalt meg végül. – Keress egy olyan asszonyt, aki sajátjaként fogja szeretni és gondozni ezt a kisfiút.

– Keresek! – ugrott egy hatalmasat örömében a kislány. – És hidd el, találok is!

Mirjam úgy szaladt, hogy a lába sem érte a földet. Az anyja nyakába ugrott, úgy ujjongott:

– Megmenekült! Megmenekült!

– Kicsoda? – kérdezte Jókebed.

– Hát Mózes – vágta rá Mirjam, aztán eszébe jutott, hogy a szülei nem ismerik ezt a nevet. Igazság szerint hiába volt már három hónapos a baba, nem mertek neki nevet adni, mivel tudták, hogy hamarosan úgyis a halál fia lesz. Ettől függetlenül Mirjam megismételte a nevet. – Hát Mózes, a fiad! Akit kitettél a Nílusra. És képzeld, anyám, a fáraó lánya találta meg. És azt akarja, hogy te legyél a szoptatós dajkája. Jókebed először nem akart hinni a fülének, de végül is csak megbátorodott, és szaladt Mirjam után. A hercegnőt a Nílus partján kialakított fürdőzőhelyen találta. A homokban ott feküdt előtte az ő fia. A hercegnő a hajfonataival csiklandozta a csecsemőt, és az nagyokat kacagott.

Jókebed remegő testtel, lehajtott fejjel távolabb állt meg. Egy lépést sem mert közelebb menni, a fejét sem merte felemelni, mert félt, hogy az arcára lesznek írva az érzései.

De Mirjam nem félt. Odalépett a hercegnőhöz, és így szólt:

– Itt az asszony, akiről beszéltem. Nemrég szült, de a katonák elvitték a gyerekét. Jól fogja tartani Mózest, meglátod.

A hercegnő felnézett az asszonyra, és most már biztos volt benne, hogy a gyermek anyja áll előtte.

– Vidd magaddal a gyermeket – szólt az asszonyhoz –, és szoptasd! Megadom érte a jutalmadat.

Jókebed szólni sem tudott. Remegő kézzel vette át a fiát, és tudta, hogy most már nem kell félnie a katonáktól. A gyermeket a fáraó lányának parancsa védi. Nem bánthatja senki, és ő nevelheti két-, de lehet, hogy hároméves koráig. Jókebed nem szólt, csak felnézett az égre, és lélekben hálát adott Izráel Istenének, hogy visszakaphatta a fiát.