„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” – ez az ige állt lapunk március 22-i számának címlapján. A veszélyhelyzet legelső hetén így szerettük volna elmondani, miben bízhatunk, amikor széthullik a megszokás. Ennek ellenére csak a következő hetekben talált rám igazán ez az üzenet: a sok kérdés után, melyekre nem volt válasz, végül a nagyhéten értettem meg, menynyire alattomos is a félelem.

Ha megtelepszik a gondolatok között, hiába tűnik úgy, hogy tovaszállt, nyomasztó árnyat hagy maga mögött, ami szép lassan szürkévé teszi a világot. Minden igyekezet ellenére is túl könnyű átengedni a gyeplőt a szorongásnak, hogy aztán a félelem elbizonytalanítson és minden apróságot felnagyítson – miközben észre sem vesszük, mennyi csodát rejt körülöttünk az élet.

Amikor újra így éreztem magam, megpróbáltam felidézni, milyen volt először megérezni Isten szeretetét, és elhinni, hogy vele biztonságban vagyok. Felidéztem azt is, hogy a kételyek még ezek után is képesek visszatérni időről időre. Erről eszembe jutott egy régi nyári nap, amikor hosszú táborozás után eljött a búcsú ideje. Úgy alakult, hogy egy számomra nagyon fontos emberrel indulhattam hazafelé – és ahogy beszélgettünk, egyre inkább azt kívántam, bár sohase érne véget az az utazás. De mire a nap nyugodni tért, mi is megérkeztünk, én pedig nehéz szívvel nyújtottam kezet.