Az elején nem volt könnyű. Nem volt bennem harag, de bosszantott. Hallottam, sőt értékeltem; mi több, alkalmanként még meg is irigyeltem azok felkészültségét és tudását, akiknek a munkájából és megnyilvánulásaiból megtanultam: na, így ne! Vagy, kicsit lágyabb akcentussal: így azért mégse!

Kik voltak ezek az utamba került emberek, akik a bennem máig működő negatív, mégis hasznosítható útravalót élték elém? Kik voltak ők, akiknek a rossz példáiból tanultam? Azok, akik lelkesen, de a Szentlélek adta többlet ismerete, ereje, felhatalmazása nélkül végezték a munkájukat. Éppen megfelelő szinten, vagy nem egy esetben a középszerűséget magasan felülmúló professzionalitással.

Ők az én Apollósaim. Akkor neveztem el így őket, amikor megakadt a szemem, majd az eszem azon az aprócska bibliai soron, amelyet este félálomban olvastam az ágyam szélén. Akkoriban Az apostolok cselekedeteit fürkésztem, és eljutottam addig a versig, amelyben a derék alexandriai zsidó Efézusban „buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte”.