Amikor városi gyülekezetekben éltünk vagy szolgáltam, időnként szóba kerültek a falusi gyülekezetek erős tradíciói. Ott szinte mindennek megvan a fél évezredes hagyománya: melyik ünnepre hogyan kell előkészülni, hogyan kell a családi otthont ünneplőbe öltöztetni, vagy éppen melyik ének elmaradhatatlan a prédikáció előtt.

A hagyományok struktúrái erőt adtak a gyülekezetnek, de olykor túlszabályozták azt. Évtizedeken át prédikáltunk a tradíciók vadhajtásai ellen. Például hogy az üdvösséget nem lehet örökségként felmarkolni: az nem járandóság, és a hitbelileg kiüresedett hagyomány nem vezet a mennyországig. Vagyis Istenhez nem lehet a Lélek megelevenítő munkája, megtérés nélkül tartozni.

A járványhelyzet bizony felborította a tradíciók mentén kialakított évszázados komfortzónákat – faluban és városban egyaránt. Közösségeink rendkívüli egészségvédelmi szabályokhoz alkalmazkodnak, és sok-sok felelősség terült szét mindannyiunk vállán, ami felülírta a tradíciókat is. Ez sok tekintetben elbizonytalaníthatja a gyülekezeti tagokat és a lelkipásztorokat is. Jó értelemben vett tradicionális gyülekezeti forgolódásunkat a pünkösdi Lélek megelevenítő és buzdító ereje igazíthatja helyre.