Mi motiválta arra, hogy a szociológia szak elvégzése után az egyházi pályát válassza?

Mindig sokat beszélgettünk és gondolkodtunk barátaimmal az emberek problémáiról és azok lehetséges megoldásairól. Sokáig azt gondoltam, hogy segíteni csak a szociális hálón és a politikán keresztül lehet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ahogyan engem is Isten formált, úgy másokat is, ezért az egyént, a családot, a közösséget és a társadalmat is csak ő változtathatja meg. Úgy éreztem, ha mindez így van, akkor számomra az egyetlen értelmes foglalkozás – amelynek gyümölcse túlmutathat ezen a világon – a lelkészi pálya. Egy idő után nemcsak az agyam, hanem a szívem is ezt súgta, valamint az Ige, a lelki vezetőm és a nyíló ajtók is erre indítottak.

Ifjúsági lelkészként mit tart a legnehezebb feladatának?

Ami nehéz feladat, az számomra valószínűleg bármilyen munkakörben az lenne. Mindent az utolsó pillanatra hagyok, és nem szeretek szervezni sem, valamint nekem az üzenetekre válaszolás és a telefon felvétele is megpróbáltatás. De a szolgálatban a legnehezebb talán az elengedés.

Útjára engedni egy ifist, akit több évig kísértem, aki „kinőtte” a csoportot vagy elköltözik, és nem tudjuk, mikor találkozunk újra.

Honnan merít erőt, amikor a hitéletében mélyponton van?

Ha nem vagyok jó passzban, az szokott segíteni, hogy leülök – egyedül – és Istenre gondolok. Arra, hogy mindent ő tart a kezében, és majdnem mindegy, hogy én mit „bohóckodom” itt lent. És ha valamit elrontok – ő még jobban szeret. Emellett visszaemlékezem, hogy mennyi mindenen keresztülvitt már, mennyi ajándékot kaptam, amelyet nem érdemeltem meg, és hányszor megkegyelmezett mindenféle helyzetben. Minden jel arra mutat, hogy Isten szíve csücske vagyok – ez megvigasztal.

Felesége úgyszintén lelkész, hogyan tudják családi életüket egyházi feladataikkal összeegyeztetni?

Egyre jobban. Kezdetben nagyon sok energiát igényelt az egyes napok mikromenedzselése, de megtanultunk jobban kommunikálni, és rutinosak lettünk. Idővel rájöttünk, hogy miképpen tudunk segíteni egymásnak, ki miben jó, kit mikor kell békén hagyni, mikor kinek kell többet vállalni – és van segítségünk. Hála Istennek, a gyülekezeteink megértők, és elhordozzák, hogy a gyerekeink éppen a padok közt futkosnak istentisztelet alatt, vagy egy-két ifisnek kell bedobnia magát, amíg apa meg anya „szerepel”.

Mit gondol, hogyan lehet manapság a fiatalokat leginkább Isten közelébe vonni?

A fiatalok figyelnek. Nézik, hogy mi hamis és mi valódi. Keresik az értéket, az igazit, a hitelest. Keresik Istent, valakit, aki elfogadja, feltétel nélkül szereti őket. Többre vágynak. Ha találnak valakit, aki őszintén, megjátszás és „vallásoskodás” nélkül, saját hibáit vállalva mutat valamit Jézus Krisztusból, ahhoz ragaszkodni kezdenek. És Isten majd vonzza őket tovább. Nálam is ez vált be annak idején. Azt gondolom, ez nem változott azóta sem.