Életünk nagy részét utazással töltjük. Ha műszerrel mérnénk, hogy naponta hány kilométert teszünk meg a munkahelyünkhöz, iskolánkhoz és más fontos helyekre vezető utakon, bizonyára nagyon meglepődnénk a magas számon. Ez is utalás arra a szóbeszédre, miszerint „utasok vagyunk e világban”. Jó lenne ezen az úton néha megpihenni, lazítani, de a sok feladat ezt ritkán teszi lehetővé, s egy szó mindig a fülünkbe cseng: tovább! Vannak terveink, halaszthatatlan feladataink, sürget az idő. Az új esztendő első heteiben a zsidókhoz írott levélben is erre a továbbmenetelre biztat minket Isten Igéje: fussuk meg az előttünk lévő pályát (12,1).

Minden versenyre, küzdelemre az jellemző, hogy annak körülményeit nem mi választjuk. Az akadályfutók versenytávja előre kimért, nem síkfutás, hanem gátakkal van tele. A hívő embernek is ad Isten pályát, amelyen voltak-vannak könnyebben és nehezebben leküzdhető szakaszok, kerülőutak. Minden új év egy-egy szakasz az életünkben. Feladatok, szolgálatok várnak ránk, néha határidőhöz kötötten. Ez a feladat szembesít önmagunkkal, ezért vessük fel a kérdést: kiknek kell megfutni ezt a pályát? Nekünk is. Minden korban más-más generációt jelent ez a „nekünk”.

Nem csupán egy gyülekezet lelkipásztorát, gondnokát vagy a presbitereket jelenti, hanem Isten látható gyermekeit, a gyülekezetet és mindenkit, aki Jézus hívó szavát meghallja. Akik az idők folyamán előttünk jártak, akik a jelenben élnek és majd a jövendőt alkotják. A futásnál fontos, hogy lássa a futó a célt, küzdelmének értelmét és azt is, mi kell ahhoz, hogy az akadályokat leküzdve eljusson a célhoz, ezzel teljesítve a rá kirótt feladatot.