„Magasztalja lelkem az Urat…” (Lk 1,46) Lukács evangéliumának eleje visszavisz minket a Jézus születése előtti időbe, azt is mondhatnánk, az első adventbe. Ez a szakasz tele van örömmel és hálaadással. Több hálaadó imádságot találunk benne: Zakariás, Erzsébet, Mária, valamint az öreg Simeon a régóta ismert ígéretek közeledő beteljesedéséért magasztalja Istent. Máriát Isten arra méltatta, hogy testéből szülessen meg a várt Szabadító. Zakariás és Erzsébet gyermeke, az általunk már Keresztelő Jánosként ismert próféta pedig Jézus Krisztus útkészítője lesz.

Magnificat – ez Mária hálaénekének kezdőszava latinul, a klasszikus egyházi zenében a hálaadó imádság megnevezése. Mária nemcsak szolgálónak nevezi magát, de az akkori szokás szerint önmagáról csak harmadik személyben beszél, ez a legnagyobb alázat jele: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” (Lk 1,38) Mária olyan dolgokért ad hálát, amelyek részleteit még nem is ismeri. Csak annyit tud, hogy a születendő gyermeket Jézusnak kell nevezni, hatalmas lesz, és övé lesz Dávid trónja. Hiszi, hogy Isten ígérete csak jót hozhat. Mi már tudjuk, hogy Jézus ennél jóval több lett: nemcsak Dávid örököse, hanem engesztelő halála és feltámadása által az emberiség Megváltója.

Minden nap az Isten megbocsátó kegyelmét hirdeti. A karácsonyt megelőző időszakhoz hozzátartozik a várakozás és az öröm. Ne engedjük azonban, hogy az advent elmúltával mindez kikopjon az életünkből! Ha megismertük a mi mennyei Atyánk Jézus Krisztusban hozzánk az első adventkor eljött jótéteményét, akkor a hálaadás és az öröm az év minden egyes napján betöltheti az életünket. Így élhetünk örök adventben. Nézzünk tehát fel, és Máriával együtt mondjuk: magasztalja lelkem az Urat!
Ámen.