Hasonlították már az 1956-os eseményeket Dávid és Góliát harcához. Azonban két alapvető dologban különbözik a kettő: Dávid az Úr nevében küzdött az ellen, aki gyalázta az Urat és népét, ’56-ban az elkeseredés és a szabadságszeretet robbant ki az elnyomó ellen. Dávid győz, de ’56- ban a behemót eltapossa a vitéz magyart. Azonban Dávid és Saul történetével vonhatunk néhány párhuzamot, amelyek mai kötelességeinkre is figyelmeztetnek.

Saul ekkor már Isten akarata ellen hozta döntéseit. Üldözte Dávidot, aki pedig többször is igazolta vele szemben ártatlanságát. Legyilkoltatta a nóbi papságot, hiába mondták el mentségüket. Kétségbeesésében halottidézőhöz fordult, holott tudta, hogy az Úr népének ez tilos. Végül magával rántotta családját és népét a pusztulásba. Szomorú ez, mert kezdetben remek király volt, győzelmet győzelemre halmozott, népének nyugodt világot szerzett (1Sám 14,47k). Ekkor szállt fejébe a dicsőség, meg akart szabadulni a prófétai „gyámkodástól”, a saját feje után indult, így akart nagy király lenni.

Istentagadó és istenellenes diktatúrával harcoltunk ’56-ban. Ez azért elgondolkoztató, mert a nemzetközi politikában egyre inkább az ateizmus jut érvényre. Eszmék, irányzatok, pártok kerekednek felül, amelyek nemcsak közömbösek a hit dolgában, de sokszor tudatosan, „csak azért is” Isten kijelentett akaratával szembefordulva tanítanak és cselekszenek, és egyre inkább egyeduralomra törnek. Addig imádkozzunk a világ vezetőiért, amíg nem késő!