Gyerekként Ön is azok közé a herendi reformátusok közé tartozott, akik – ha esett, ha fújt – átjártak Szentgálra istentiszteletre. Honnan ez az elköteleződés?

Szüleim mindketten a porcelángyárban dolgoztak. Édesapám katolikus volt, engem és az öcsémet édesanyám után kereszteltek reformátusnak. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy még abban a nehéz korszakban sem hagyták el az istentiszteletet, sőt, amint járni tudtunk, minket is vittek magukkal. Herenden a közelmúltig nem volt református templom, édesanyámmal vasárnaponként átbuszoztunk a szomszédos Szentgálra. Mondhatni beágyazódtunk, belenőttünk az ottani gyülekezetbe. Bár néha tiltakoztam, mert sokszor gyalog kellett hazamenni, meghatározó isten- és egyházi élményeket szereztem, otthonommá lett a templom, a közösség. A magok elvetésének ideje volt ez.

Ezek szerint az ökumenéhez fűződő bensőséges viszonya sem akkor kezdődött, amikor megválasztották a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé.

Ökumenikus családban nőttem fel, vannak emlékeim arról is, hogy édesapámmal mentünk a herendi katolikus templomba. Számomra az ökumené a keresztyén üzenet, Jézus Krisztus evangéliuma közös lényegét jelenti, amely különböző ruhákba öltözve jelenik meg. Vannak olyan részei az egyes egyházak tanításainak, amelyekben nem értünk egyet, de most nem az ezekről való vitatkozás idejét éljük. Nagy áldásként élem meg, hogy egy hónappal ezelőtt átadhattuk a herendi református gyülekezet templomát.