Lelkészcsaládból származik, egyik testvére is ezt a hivatást választotta, valamint felesége is lelkipásztor. Sosem gondolkodott ezen a pályán?

Gimnazistaként néha eszembe jutott, de olyan erősen vonzott a műszaki pálya, hogy nem voltak kétségeim felőle. Az én utam egyértelműen ez volt, de mindig fontosnak tartottam, hogy aktívan részt vegyek az egyház életében is, segítsek, ahol tudok.

A Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközségben lett először presbiter, majd több cikluson át volt zsinati tag és a Nagykunsági Egyházmegye gondnoka, 2015-től pedig egyházkerülete világi főjegyzője, vagyis a főgondnok helyettese. Hogyan látja a világi egyháztagok szerepét egyházunkban?

Nehéz ez a kérdés, mert ha a gyülekezeteket nézzük, ott mindig a világi tagok vannak többségben, de az igei szolgálatokat figyelve ez már nem így van. Büszke vagyok rá, hogy nálunk alapvető a paritás elve, nem hagyhatjuk, hogy ez feledésbe merüljön. Más a szerepe a lelkészi és a világi oldalnak, de mindkettő fontos, együtt tesznek ki egy egészet. Elsősorban arra kell figyelnünk, hogy egyik se kerüljön szereptévesztésbe: a lelkipásztorok a lelki tartalmat nyújtják, a világi tagok pedig támogatják őket, más területeken megszerzett tudásukkal is segíteniük kell az egyház működését.

Nem jó, ha a lelkészeknek pályázatokkal, menedzsmenttel és gazdasági tevékenységgel kell foglalkozniuk, ahogy a világi oldaltól pedig nem várható el, hogy a szószékre álljon. Az a cél, hogy a lelkészek utat mutathassanak Istenhez, hiszen egyértelműen látszik, mennyire vágynak az emberek a transzcendensre – de az egyáltalán nem mindegy, hol találnak válaszokat. Közös feladatunk életünkkel is példát mutatni, láttatni, hová tartozunk. Ahogy Jézus Krisztus is mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)