Végre! Kár, hogy világjárványnak kellett kitörnie a bekövetkeztéhez – kapom fel a fejem a hírre, miszerint jelentősen megemelik az egészségügyi dolgozók bérét. Néhány nappal később, a híreket pásztázva szomorúan veszem tudomásul, hogy apróbetűs rész is tartozik az egyébként már most sokszorosan kiérdemelt összeg kézhezvételéről szóló törvényhez. Csalódottan görgetem tovább a hírportált. A keserű adatokat megunva rutinszerűen nyitom meg az egyik közösségi oldalt.

Megint fehér köpenyes fotóval illusztrált cikken akad meg a szemem. Kisgyermekes doktornő osztja meg az olvasókkal a napi teendőit, többek között Covid–19-fertőzötteket lát el. Napról napra holtfáradtan esik haza, a családja alig látja, az emberi nyomorúság különböző formái fojtogatón telepednek rá, és nincs kilátás a pihenésre: egyre telítettebb az osztály.

Beugrik egy másik, néhány hete látott poszt. Ebben az egyik budapesti gyermekkórház kérte, ne vegzálják a páciensek szülei a dolgozókat a koronavírus miatt hozott szigorú szabályokért. Merthogy bántják őket: szóval, nézéssel, a maszk nem- vagy szabálytalan viselésével, a kis betegeket és szeretteiket is védő kérések önkényes áthágásával.

Az egészségügyben dolgozókat érő atrocitások meglehetősen bántanak. Akik az életüket embertársaik gyógyításának szentelik, nem ezt érdemlik. Tudom, mindannyian találkoztunk már fáradt, ingerült, netán hanyag, érzéketlennek tűnő orvossal, nővérrel. Talán zavarba jöttünk már a hálapénz kelletlen intézménye miatt. Netán tehetetlenül néztük végig hozzátartozónk szenvedését vagy tűrtük a sajátunkat egy vigasztalan kórteremben. E tapasztalatok azonban nem jogosítanak fel minket az általánosításra, a harag, a rosszindulat és az önkényesség terjesztésére.