Szent Ágoston azt mondta, hogy az ember szíve folyton viszszahajlik önmagába, és elhanyatlik Istentől. Az ön szíve kitartott tizennyolc év küzdelmes püspöki szolgálat után?

Ezt a kifejezést Szent Ágoston nyomán sokan használták: például Anselmus, Luther, Kálvin és Barth is, de mást és mást értettek rajta, talán a legkevésbé a kitartás drámájára vonatkoztatták. Az ember úgy hanyatlik el Istentől, hogy bár mindent kegyelemből, ajándékul kap, ezzel a magakellető visszahajlással mégis elkezdi önmagának tulajdonítani az érdemeket. Ha már ilyen érdekes összefüggést hozott fel, fontos megemlíteni a küzdelem káros mellékhatását: az ember hajlamos elhinni magáról, hogy a helytállás a saját hősiessége, igyekezete és érdeme.

Hogyan tekint vissza hosszú egyházvezetői szolgálatára? Ajándék volt?

Ajándék-e, hogy valakire rábízzák ezt a mandátumot? Nem tudom eldönteni, hiszen nem kötelező elfogadni. Ha Isten megadta hozzá azt, ami kellett, akkor felfogható ajándéknak is. Megbízatásnak tekintem, hiszen felelős választók bíztak meg a tisztség betöltésével. Az nagy ajándék volt, hogy sokan imádkoztak értem. És persze az is ajándék, hogy a mandátum egyszer lejár.

Gondolom, sokszor a fejéhez vágták, hogy fiatalon meg akarta szüntetni a püspöki tisztséget. Hogy van most ezzel?

Az egyházkerületek sok tekintetben megismétlik az egyházmegyék adminisztratív munkáját, észszerű lenne ezt egyből a Zsinatra irányítani a négy kerület beiktatása nélkül. Ebből a szempontból nem fájna a szívem, ha a következő nemzedék úgy döntene, hogy egy egyházkormányzati szintet kiiktatva fölgyorsítja és hatékonyabbá teszi a munkát. Ám, ha különbséget teszünk aközött, ami valójában a Zsinat (törvényhozó, tanító, képviseleti szerv), és aközött, amit a köznyelv nevez zsinatnak – hibásan, ez ugyanis a zsinati hivatal –, akkor már nem olyan egyértelmű a kerületek kiiktatása. A fölösleges egyházkormányzati struktúrák megszüntetését mindig abból a szempontból nézem, hogy élő közösségekben szülessenek meg a döntések, és ne elvonatkoztatott, jobbára hivatali csúcsszervezetben.

Hogyan látta tizennyolc évvel ezelőtt az egyházat, és most, hogy már nagyobb távlatból tekinthet rá?

A feladat örök. Nem hinném, hogy tizennyolc évvel ezelőtt könnyebb vagy nehezebb lett volna Istennek engedelmeskedni, evangéliumot hirdetni és a parancsolatok szerint igyekezni feddhetetlen, tiszta életet élni. A körülmények ugyan változnak, de tizennyolc év az egyház életében röpke idő, még akkor is, ha én úgy érzem, hogy az életem derekán mindent beleadtam ebbe a szolgálatba. Püspökségem idejét nem is önmagában nézem, hanem egy harminc-negyven éves korszakba illesztem bele, amely a rendszerváltozás előtt kezdődött. Ebben benne van a saját eszmélésem és töprengésem arról, hogy mi az egyház útja, és mi a dolgunk református keresztyénként Európában. Elmentek a kommunisták, véget ért a diktatúra, már nem mondták meg, miről prédikálhat a pap és miről nem. Azt gondoltuk, szabadok vagyunk és azt csinálunk, amit akarunk, pedig dehogyis. Azt kell tennünk, amit az Úristen akar tőlünk. És ez, bizony, hosszú történet.

Merre igyekezett kormányozni az egyház hajóját a tizennyolc év püspöki, illetve hat év zsinati lelkészi elnöki szolgálata alatt?

A kübernesis, az igazgatás, az irányítás szó éppen a hajókormányból származik, így jó ez a hasonlat. Az egyház sokszor hasonlítható viharban vergődő hajóhoz; hánykolódik, de nem süllyed el – szoktuk mondani. A hajón azonban kell lennie iránytűnek. Az egyházkormányzó elemi feladata, hogy próbáljon mindenkit meggyőzni az eredeti útirányról, az egyház lényegéről. Hitem szerint az anyaszentegyház az egyetlen olyan közösség, ahol a döntések, a célok és az ügyek mind emberből vannak fonva, vagyis adott pillanatában éppen olyan az egyház, amilyenek mi magunk vagyunk, végcélja mégis Istentől rendelt.