Márpedig vannak örök igazságok. Attól azok, hogy az alapjuk Isten állandósága. Ha ez a fundamentum meginog, akkor az örök igazság képzete az értelmét veszti. Ha pedig ez az értelem elvész, akkor az ember örök otthontalanságra kárhoztatja önmagát, mert nem lesz semmilyen biztos tájékozódási pontja a világban.

Minden jel arra mutat, hogy a korban, amelyben élnünk adatik, az örök igazságok létébe vetett hit egyre többekben megrendült. Ez azt jelenti, hogy minden biztosnak hitt kapaszkodó eltűnik, és az ember immár képtelen önmaga helyét megtalálni a mindenségben. Ha nincsenek örök igazságok, akkor minden csak esetleges, átmeneti. Ha nincsenek örök igazságok, akkor nincs semmilyen olyan állítás a valóságról, a külső világról, amelyről azt lehetne mondani, hogy objektív. Akkor minden állítás a szubjektum képzetévé válik, és nem lehet tudni, hogy amit a szubjektum képzel vagy gondol a külső valóságról, az valóban megfelel-e a valóságnak, avagy csak a szubjektum szüleménye.

Tehát úgy tűnik, a szubjektivizmus korában élünk. Miután eltűntek az örök igazságok, és a szubjektumnak nincs mihez létét kötnie, immár nem az Isten által kijelentett örök igazságok felől látja magát, hanem önmagából kiindulva akarja megmagyarázni a világot. Így lesz magyarázó elvvé a szubjektum zűrzavaros világa, és e folyamat egészen odáig fajulhat, hogy a szubjektum önmagáról alkotott képzete lesz a mércéje az igazságnak. Tehát az, hogy mi az objektív valóság, attól függ, hogy a szubjektum mit érez.