Sosem voltam lázas típus, múlt héten azonban összeszedtem valamit – hogy Covid-e, az még nem derült ki – és belázasodtam. Azt hiszem, „bepótoltam” az elmúlt évtizedeket. Egy héten át, éjjel-nappal csillapíthatatlan, harmincnyolc és fél fok körüli lázban égtem. Persze, lehetett volna magasabb, veszélyesebb is, de nekem épp elég volt ennyi ahhoz, hogy fokozatosan kiégessen.

Napról napra egyre gyengébb lettem, így egymás után engedtem el fontosnak vélt tennivalóimat, a napi feladatokat és célokat, lemondtam mindent, amit vállaltam, és a végén már lemondtam mindenről. Nem maradt gyakorlatilag semmi más, mint a didergő remegés, a gondolattalan vacogás és a halvány remény, hogy ha már nagyon kifáradok, elalszom, és talán egy darabig jobb lesz. Napközben is sokszor kapott el valami kábulatféle, hol ettem, hol nem, fáradt voltam, sokszor fektemben is forgott velem a világ, így végül teljesen kizökkentem az élet megszokott, természetesnek vélt rendjéből.

Egészen sajátos állapot ez a láz – nekem legalábbis, aki nem nagyon voltam még ennyire lázas, és sosem szívtam semmit, újszerű élményt jelentett az a módosult tudatállapot, amit okozott. Az éjszakák jelentették a mélypontot. Sokszor jártam meg a reszketős-forró éberség és a kisimuló félálom közti kábulat mezsgyéjét, azt a küszöb-tapasztalatot, amely igazából nem valaminek az élménye, hanem a „sem egyik, sem másik”, a köztesség tapasztalata.

Ebben a köztességben teljesen kikapcsolódott a tudatos reflexióm: már nem érdekelt maga a betegség, nem érdekeltek a racionális okok vagy okoskodások a racionális okokról, nem foglalkoztatott a gyógyulás és az észszerű gyógymód – egy feledésre ítélt Biblia története talán csak annyi, hogy jöjjön valaki, aki ujját a vízbe mártva enyhítse a forróságot az ajkamon –, egy feledésre ítélt Biblia története, már az a tudat sem bátorított, hogy azért vagyok lázas, mert épp gyógyulok, küzd a szervezetem. A köztességben minden elhamvadt, csak a testem lüktetett, izzott, és csukott szemhéjamról pattannak vissza vörös és fehér szikrái.