Egy vasárnap reggeli séta alkalmával elhagytam a kutya pórázát. Nem tudom, mennyi ideje kószálhattunk már nélküle, de egyszer csak láttam, hogy nincs az övtáskám és a kabátom között, ahová mindig be szoktam tuszkolni, amikor a házunkhoz közeli erdőt-mezőt járjuk. Menet közben több kutyás ismerőssel találkoztunk, ment a „bandázás”, vagyis az ebek lelkesen kergetőztek, mi pedig csevegtünk a szokásos témákról: ki mikor jött ki, merről jött éppen, kivel találkozott, és melyik irányba visz tovább az útja. A beszélgetésre figyeltem, közben meg fél szemmel a boldogan rohangáló négylábúakat lestem, mikor kell szükség esetén közbelépni, ha nagyon elragadná a hév az enyémet.

Majd szétvált a csapat, és az erdős részre betérve már egészen nagy utat megtettünk az egyik kedves gazdatárssal és kutyájával, amikor észrevettem a hiányt. Elindultunk hát visszafelé az avar lepte ösvényeken, hátha meglátjuk a földön a pórázt. Közben azon gondolkodtam, hogy ha nem lesz meg, hogyan jutunk haza, hiszen egy viszonylag forgalmas részen kell majd visszabandukolni, és az én kamaszodó kutyagyerekem még nem szokta meg, hogy lakott területen csupán a szavaimmal „megkötve” jöjjön mellettem.