Lukács evangéliumának kezdetén párhuzam nélküli történeteket találunk. Jézus születésének és nyilvánosság elé lépésének elbeszélése között áll egy beszámoló, az egyetlen, amelyet feljegyeztek Jézus gyermekkorából az Újszövetségben.

A történet a páskaünnephez kapcsolódó zarándoklatról szól, amelyen Jézus tizenkét évesen, családjával vett részt. Mai szemmel nézve érthetetlen módon Jézus nem az anyja kezét fogva vagy valamelyik férfi rokon óvó karjai közt töltötte ezeket a napokat, hanem kószált erre is, arra is. Ennek az lett a vége, hogy hazafelé menet családtagjai már nem találták. Visszafordultak, három napig keresték őt. Végül a templomban, bölcs tanítók körében találtak rá. Jézus nem egészen értette, mi a felnőttek problémája – mai édesapák és édesanyák is jól ismerik a gyerekek hasonló helyzetben előforduló értetlen tekintetét –, de engedelmeskedett, és hazatért velük.

Ez a néhány vers megmutatja nekünk, hogy Jézus már ekkor értette küldetését. Itt olvassuk első feljegyzett szavait: „… az én Atyám házában kell lennem.” (Lk 2,49) Az eredeti görög szövegben ugyan nem a ház szó szerepel, az új magyar fordítás szóhasználata mégis tükrözi a jelenet lényegét: a gyermek világosan, de nem túl élesen adta tudtul, hogy ő jó fiú, engedelmes, és épp ezért ott van, ahol lennie kell. Ha szó szerint fordítanánk: azzal foglalkozik, amivel törődnie kell. Ezt persze az aggódó rokonság nem érthette meg, Jézus pedig engedelmesen követte őket haza, a családi otthon biztonságába.

Gondatlan, felelőtlen szülők? Nem. Ez a történet határtalan biztonságérzetet és rendezett családot állít elénk. A zarándoklat a férfiaknak kötelesség, az asszonyoknak lehetőség volt, a gyermekekkel szemben pedig egyáltalán nem volt elvárás. Ez a család azonban együtt közeledett Isten felé. Gyermekükkel együtt beálltak a tömegbe, ezzel is kifejezve, hogy ők Isten úton lévő, vándorló népének tagjai.