Van ma egy általánosan bevett hiedelem, amely szerint az a mód, ahogyan a mai ember a modernitást érti: igaz és helyes. Eszerint a modernitásnak létezik egy magától értetődő, normatív tartalma. A modern ember az, aki halad a korral. A magától értetődőség pedig abban a vélekedésben van, amely azt is meghatározza, mi is a haladás tartalma. A haladás az, ha az ember lépést tart a tárgyi világ változásaival és az életkörülményekben bekövetkező gyorsulással.

Van egy rossz hírem. Sajnos az európai szellemtörténet úgy alakult, hogy a modernitás fogalmát nemcsak az emberi történelem külső adottságainak a folytonos változásaira terjesztette ki, hanem azonosította azzal a tétellel, hogy a modernitás felszámolja az emberi lét állandó adottságait. Magyarán azt a hitet, hogy vannak az emberi léthelyzetre vonatkozó örök igazságok, amelyeknek az az alapja, hogy az ember teremtmény.

A modernitás fogalmának a kiterjesztése az embernek önmagáról és a világról alkotott felfogására azzal a súlyos következménnyel járt, hogy megrendült az a hit, miszerint az emberi léthelyzet állandó, és amely léthelyzetet örök igazságokban lehet megfogalmazni. Ekként jött létre a modernitás új hiedelemvilága, amely képes volt elhitetni, hogy az ember nem teremtmény, hanem ura önmagának és a világnak. Amiből az következik, hogy ember külső életkörülményeinek változásai magát az emberi lényeget változtatják meg. Ekként jött létre a modernitásnak az a képzete, hogy aki modern, az szükségképpen feladja az emberi létről a Kijelentésen keresztül kapott végérvényes tudást.