Márpedig a tanuláshoz csend kell, mondogatta gyakran egy régi tanárom. Nem értettük. Nekünk a zaj mást jelentett. Fiatalok voltunk.

Jób már nem volt fiatal, amikor a csapás utolérte. Felnőtt férfi, aki minden erejével igyekszik egyben tartani családját és vagyonát, mégis nyakába szakad az érthetetlen veszedelem.

Megérteni a felfoghatatlant – ehhez kell a bölcsesség, amelyre Isten taníthatja meg az embert. De a tanuláshoz először a csendben maradás művészetét kell elsajátítani: „Légy csendben, majd én bölcsességre tanítlak”, hangzik az intés (Jób 33,33).

Csendben maradni. Ez a legjobb tanács, amelyet Jób gyötrődése idején kapott. Amikor hamuban ülve vakargatta sebek borította testét, ellenállt a kéretlen tanácsnak, és sóhajtotta, vagy csak dünnyögte maga elé: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (2,10) Ezután mégiscsak kitört belőle az ember, szitkozódni kezdett, megátkozva fogantatása éjszakáját és születése napját ezt kiáltotta az égre: „Miért nem haltam meg, mikor megszülettem?” (3,11) Ezután barátaival, látogatóival beszélgetve szüntelen védte igazát. Beszélt, sorolta sérelmeit, nem figyelve arra, hogy aki ártatlanságát bizonygatja, azt is kimondja: nekem nincs szükségem megtérésre.

Hallgass, amíg bölcsességre tanítanak! – így hangzik az intés 2020 csendes adventjében is. Ránk fér. Lelassult a világ, míg mi szünet nélkül mondjuk az okosságot, meg sóhajtozunk, az égre kiáltva a kételkedés nehéz szavait, súlyos örökségünket: „…ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyekről atyáink beszéltek nekünk…?” (Bír 6,13)

Maradjunk csendben végre, akkor talán megértjük, miként térhetünk vissza az élet gyönyörködtető világosságába. Amíg zajban vagyunk, Isten hiába szól hozzánk. Ideje elcsendesedni. Ünnepre készülünk.