„Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3,10 – 11)

A családfa egyik ága kitört. Erzsébet elment, és mi most nézünk utána. Már ahogyan a könnyeink engedik, nem is látunk most mást, csak az űrt. Hiányzik egy családtag. Hallottuk, éreztük örömét, sikerét, gyarapodását, mélypontjait, megfáradásait, és átimádkoztuk szenvedését, végső küzdelmét.

Többé már nem tudunk olyan gyorsan elhajtani a visegrádi országúton, hogy át ne melegedne a szívünk a református templom láttán. Erzsébet műve, ihletett, lélekemelő alkotás. Hosszú évek kitartó küzdelmének eredménye a szépen egymásra faragott prédikáló kövekből épült Isten háza. Beleépült a szűkebb és tágabb családja is. De nemcsak ebbe, hanem a többi épületbe is, amelyek közül csak néhányat említek: Dunabogdányban – a községben, amelynek díszpolgára is volt – a parókia, a Polgármesteri Hivatal, Balatonszárszón az SDG Konferencia-központ belsőépítészete, Törökbálinton a templom belsőépítészeti munkái, Nyírbátorban a Báthori-várkastély nagytermének belsőépítészeti munkái, a szob-nagybörzsönyi kisvasút és a csóványosi kilátó tervezése.

Erzsébet a minőség embere volt. Ezért szerették, és ezért haragudtak rá. Pál apostol nem anyagi minőségről beszél, hanem szakrális alapról és arról, hogy életünk során mindnyájan meghívást kapunk arra, hogy csatlakozzunk egy óriási építkezéshez. A projekt neve: Isten országa.

Erzsébet életében adva volt a feladat, a templomközelség, annak minden fényével és árnyékával. Építkezett családjával együtt, ahogyan erejéből, lelkesedéséből és hitéből futotta.

Emlékét szívükben őrzik szerettei és a lelki család: a külső-józsefvárosi, a dunabogdányi, a visegrádi, a nyírbogdányi és a leutenbachi gyülekezetek tagjai, Dunabogdány község lakosai és az Északpesti Egyházmegye közössége, amelynek építési bizottsági tagja volt.