Keresztyének között sokszor esik szó az alázatról, amelyet gyakorolnunk kellene egymás irányába, de nem mindig olyan könnyű így is cselekedni. Ennek oka lehet az, hogy az egyik társunkat különbnek tartjuk a másiknál. Vagy úgy gondoljuk, hogy mi jobbak, okosabbak, tiszteletreméltóbbak vagyunk, mint a másik. Megérdemeljük a különleges bánásmódot, hiszen méltók vagyunk arra, hogy így vagy úgy viselkedjenek velünk. Heti bibliai szakaszaink sorában olyan gyógyítástörténetet olvashatunk, amelyben meglepő módon a zsidó vének maguk keresik fel Jézust (vö. Lk 7,3), hogy segítsen meggyógyítani a kapernaumi százados szolgáját. Kérésüket így indokolják: „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, ő építette a zsinagógát is nekünk” (Lk 7,4–5).

Méltónak tartják ezt az embert, de csak azért, mert zsinagógát épített a számukra. Nem a személyére tekintenek, nem a viselkedésére, hanem arra, hogy milyen hasznuk származott belőle. Ez a fajta emberi hozzáállás ismerős lehet ma is egyházon belül és kívül. Az „adok, hogy adj” ősi törvénye nem veszett ki sohasem, időről időre erősebben üti fel fejét, hogy az alázatot felváltsa a „méltó vagyok” szemlélete. A százados azonban másképpen gondolkodott, mint a zsidó vének. Jézus elindult, hogy meggyógyítsa a szolgát, de még oda sem ért, amikor a százados barátai elébe mennek ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj. Ezért magamat sem tartottam méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgám” (Lk 7,6–7). A százados felismerte a méltatlanságát, de éppen ez mutatta meg a hite nagyságát (vö. Lk 7,9).

Ezt az alázatot és hitet adja meg nekünk az Úr ebben az új esztendőben is!