Néhány évig abban a kiváltságban volt részem, hogy rendszeresen óvodásokkal ebédelhettem. Megosztoztunk a levesgyöngyön, a tejbegrízen és a szülinapi tortákon. Hogy ki kivel ülhet egy asztalnál, azt mindig az óvó nénik mondták meg; ha hagyták volna, hogy mindenki oda üljön, ahová akar, nagy zűrzavar keletkezett volna. Mert voltak, akik nem akartak a másikkal még játszani sem, mások csak bizonyos gyerekek társaságát keresték. Mi pedig azt szerettük volna, hogy akik nem állhatták egymást, mégis tudtak volna együtt lenni, és aki mindig ugyanazzal barátkozott, másokkal is megismerkedett, talán még össze is barátkozott volna. Ahogy ott ültem a kisgyermekek között, gyakran gondoltam, tanulhatnánk ezektől a kicsinyektől: lehet nagy viták után kezet fogni, és aztán az asztalnál önfeledten kacagni. Jó lenne olyanokká válni, mint a kisgyermekek.

De nem pontosan olyanok vagyunk már így is, mint az óvodások? Igen, vannak, akikkel nem szívesen imádkozunk, hisz olyan mások, mint mi. És vannak olyan zárt köreink, ahová senkit sem engedünk be. Hogyan tudnánk eljutni oda, hogy egy asztalhoz üljünk, meg tudjuk osztani, amit mindannyian kaptunk, és hálás szívvel együtt imádkozzunk? Igen, az imádság segítene.

Segítene, ha nem magunkra néznénk meg egymást vizsgálnánk, hanem együtt felemelnénk a tekintetünket arra, akihez imádkozunk, a mi mennyei Atyánkra. Hadd mondjam még egyszer: a mi mennyei Atyánkhoz imádkozhatunk. Már olyan természetessé vált ez számunkra, olyan sokszor hadartuk el gépiesen a miatyánkot, hogy már szinte alig csodálkozunk rá, milyen nagy kiváltság a világ Urát, menny és föld teremtőjét Atyánknak szólítani. Isten gyermekei lehetünk az egyszülött Fiúért, aki eljött értünk, hogy visszavigyen minket az atyai házba, felruházzon Isten gyermekeinek kiváltságaival.