Egy cigány asszony rendszerint két műszakban fordult meg udvarunkon. Ha ajtót nyitottunk neki, élelemmel és gyerekruhákkal távozott, amikor nem, akkor a szárítón lógó fehérneműkből szolgálta ki magát. A tekéntetes asszony – édesanyám – egyszer keresetlen szavakkal illette tettenéréskor, a cigány asszony azonban nem mindennapi kifogással vágta ki magát: de hiszen Jézus azt mondta, nem bűn lopni. Igencsak kikerekedett a naccságos asszony szeme, aki, jól ismervén a Szentírást, tüstént megpróbálta magában felidézni, mely bibliai passzusra gondolhatott az eltulajdonításon kapott. Izgalmas beszélgetés bontakozott ki, végül kiderült: Jézus személyesen engedte meg nekik a lopást. A közeli cigánytáborba ugyanis „Jézus” autóval bizonyos rendszerességgel kijárt, és tanította őket. E modern messiás enyhébb etikai követelményeket hirdetett a követőinek, amikor is a negyedik és a nyolcadik parancsolatot nemes egyszerűséggel egybevonta a következő formában: „Vasárnap ne lopj!” Természetesen a többi napon szabad volt a lopás, amelyből akár az ál-Jézus misszióját is támogathatták.

Félreértés ne essék, nem bántásként írom ezeket. Legszebb legációs élményeim cigány gyülekezetekhez fűznek, egytől egyig olyan közösségek voltak, ahol a krisztusi szeretet tetten érhető, megélik a hitüket a mindennapokban, gyermeki alázattal tudnak hinni a csodákban, és még várják, sőt kérik is. Közöttük szolgálni, spontán bizonyságtételeiket hallgatni mindig feltöltő erő.

De éppen e gyermeki bizalom miatt eshetett meg – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne –, hogy a magát Jézusnak kiadó személyt a Megváltóként fogadták. Milyen örömmel fogadnának minket, ha mi a krisztusi megbízatásunkat betöltve befogadó lelkülettel és irgalmas szeretettel fordulnánk feléjük! E vallási opportunista sem tudott volna hozzájuk férkőzni Mesterünk nevében, kihasználva őket, ha először tőlünk hallanak a világ Megváltójáról és ajándékairól…