Lassan két évtizede a Csillagpont aktív résztvevője és szolgálója, sőt a családtagjai is a szervezők táborát erősítik. Nem is volt kérdés, hogy családilag kapcsolódnak be a fesztiválra?

Nem volt kérdés. Mindenki, aki él és mozog a családban, ott lesz: a feleségem, a lányaim, a fiaim, a menyem, de még a féléves unokám is. Jómagam az összes Csillagponton ott voltam, különösen az első alkalom jelentett sokat számomra. Akkoriban gyülekezeti lelkészként szolgáltam egy kis bodrogközi faluban, Pácinban, és sokat gondolkodtam azon, hol a helyem az egyházban, és egyáltalán itt kell-e lennem. Ilyen lelkiállapotban vettem részt az első fesztiválon, és az itt hallottak erősítettek meg abban, hogy igenis, a református egyházon belüli szolgálatra szánt Isten.

Ez a jó élmény indított arra, hogy később szolgálóként, idővel pedig szervezőként is segítsem a rendezvény megvalósulását. A szervezés szervesen összefonódik a családi életemmel, ahogyan korábban már említettem, és a hivatásommal is. Minden fesztiválra viszek ificsapatot, akik a sárospataki gyülekezetből és a városi református gimnázium tanulóiból állnak össze. Idén körülbelül ötven-hatvan pataki diákkal érkezünk majd Zánkára, akik között nemcsak résztvevők, hanem önkéntesek, csillagszórók, csoportvezetők és technikai, pakolási feladatokat ellátó szolgálók is lesznek.

Idén igehirdetői szolgálatra kérték fel, a fesztiválhét közepén, szerdán hallhatjuk majd prédikálni. Milyen érzésekkel, lelkülettel készül erre az alkalomra?

Különleges meglepetésként és megtiszteltetésként éltem meg, hogy felkértek igehirdetésre a fesztiválon, hiszen már az ötven évet is meghaladtam, így túlléptem az ifjúsági szolgálók átlagéletkorát, egyre kevésbé tudok kapcsolódni a jelenlegi fiatalok élethelyzeteihez. A felkérésre nem mondtam azonnal igent, de bevallom, a szívem mélyén már ott volt a válasz, hogy mindenképpen jövök. Amikor elújságoltam a hírt a diákjaimnak, kifejeztem a korom miatti dilemmámat is. A tanulók velem együtt örültek, és megnyugtattak, hogy ilyen emberekre is szükségük van a fiataloknak, hiszen egy idősebb több tapasztalattal, más fényben látja azokat, amik őket foglalkoztatják. Az ő támogatásuk is megerősített a döntésemben.

Egyetértek, hiszen teljesen más dolgokban tud segíteni, tanácsot adni egy kortárs vagy egy korban közelebb álló ifjúsági munkás, mint egy idősebb szolgáló, aki már végigjárta előttünk azt az utat, amelyen mi még csak most indultunk el, vagy amelyet még keresünk. Mindkettőből sok áldás fakadhat.

Úgy legyen!

Milyen témát fog körüljárni az igehirdetésében?

Az idei Csillagpont szlogenje: „Lélegezz fel!” A fesztivál lelki üzenete elsősorban arra hívja a résztvevőket, hogy Istenben bízva maguk mögött tudják hagyni a szorongást. Ennek megfelelően minden szolgáló a szorongás különböző vetületeiről fog beszélni, például a kapcsolatainkban, a családunkban, a baráti körünkben megjelenő félelmeinkről, aggodalmainkról. Az én igehirdetésem központi témája az Istentől való szorongás és az ebből való kiút lesz. Ugyan a témát rám osztó szervezők nem tudhatták, milyen előzetes tapasztalataim vannak ezzel a jelenséggel kapcsolatban, mégis hiszem, hogy nem véletlenül lettem én az, aki erről fog prédikálni a fiataloknak. Én is ilyen ember voltam ugyanis, aki sokáig félreismerte az Atyát, nagyon-nagyon féltem tőle. Az istenképem egy olyan büntető alakból állt, aki a hátam mögül lesi az életemet, alig várva, hogy fejbe kólintson. Engem tehát személyesen is érintett az Istentől való szorongás, az igehirdetésemben pedig arra szeretnék rámutatni, hogy ebből is van feloldozás, fel lehet lélegezni!

Könnyű félreismerni az Urat, „a büntető Isten” mellett ott vannak például „a haver Isten” és „a megközelíthetetlen Isten” tévképzetei. Mindeközben számtalan történetet olvashatunk a Szentírásban, ahol a magukat Istennel szemtől szemben találó emberek teljes sokkot élnek át, a földre borulnak. Az isteni jelenlét és hatalom mégiscsak rettegést vált ki az emberekből?

Ez egészen addig van így, amíg csak kívülről látjuk őt. Amikor a gyermekévé válunk, Istenből Atya lesz, így az istenfélelem többé nem pánikot és rémületet, hanem a megértett és megtapasztalt mély szeretetből fakadó tiszteletet jelent. Aki annyira szeret engem, hogy a saját fiát áldozta fel értem, nem bánthatom meg. Ez nem haveri kapcsolat, nem is rettegést kiváltó hierarchikusság, hanem a méltó tisztelet megadása. Ennek a bizalomnak a kialakulásához idő és ismeret szükséges.

Akkor kezdünk el másképp gondolkodni Istenről, ha egyre több időt töltünk vele, és minél inkább megismerjük, milyen ő valójában. Bizonyára sokunknak volt olyan tanára, aki elől mindenki a pad alá bújt, amikor megjelent, azonban egyre inkább megismerve őt kiderült, jókat lehet vele beszélgetni. Persze Isten ennél sokkal hatalmasabb, de jól példázza azokat a kapcsolatainkat, ahol az ismeret foka határozza meg a viszonyulásunkat a másikhoz. Nem állítom, hogy a Csillagpont azonnal fel fogja oldani a részt vevő fiatalok szorongását, de utat mutathat nekik abban, hogyan változhat meg az életük.

Egy tini számára akár az is szorongást keltő kérdés lehet, vajon tényleg minden bűnünket odavihetjük-e Isten elé.

Az általam pásztorolt ifjúságot a személyes életemmel, megtapasztalásaimmal igyekszem erősíteni. Most már hitben járó emberként visszatekintve kimondhatom, hogy rossz fiatal voltam. Tudom, mit jelent az, amikor tényleg mindent odaviszek Istenhez, még olyasmit is, amit másokkal sohasem osztanék meg, talán még a feleségemmel sem. Számomra rendkívül felszabadító volt megérteni, hogy az Atya úgyis tud mindent rólam, belém lát, és még a legféltettebb titkaimat is tudja; akkor pedig miért próbálnék titkolózni előtte? Nekem lesz jó, ha el tudom mondani, ami bánt, az imádságra ugyanis elsősorban nekünk van szükségünk, nem Istennek. Mennyire más az, amikor neki, a legjobb lelkigondozónak vallhatjuk meg a gondolatainkat, a küzdelmeinket! Ő ismeri a szorongásainkat is, tudja, mitől és miért félünk, mit hordozunk magunkkal a lelkünkben.

A szorongást generációs népbetegségnek tartják. Iskolalelkészként hogyan látja, milyen mértékben érinti ez a hívő, valamint az ilyen közegben mozgó fiatalokat?

Tizenöt éve kerültem Sárospatakra, és ugyan az első években is dolgoztam sérült és szorongó tanulókkal, azt látom, mára egyre többüket érinti ez a problémakör. Folyamatosan növekszik azoknak a tinédzsereknek a száma, akik különféle lelki problémákkal, sérülésekkel érkeznek a gimnáziumba. Régebben több biztonságot adó pont volt az életükben. Most elég csak a családi kapcsolatokat nézni, sokan úgy jönnek el az iskolába a hét elején, hogy nem tudják, apa és anya együtt lesznek-e még a hét végén. Emellett mindenki számára elérhető az internet, ahol egyik félelemébresztő hír jön a másik után, itt van baj, ott történt valami szörnyűség…

Minden nagyon gyorsan változik, a gyerek körbenéz, és nem lát maga körül biztonságot. Amikor bejelentettem az idei fesztivál témáját, felcsillantak a szemek az osztályteremben, hogy végre erről is beszélünk, hogy lehet bármit is kezdeni a szorongásokkal. Gyakran gondolkoznak úgy az emberek, hogy keresztyénként sosem tántorodhatunk meg; ha félünk, ha depressziósak vagyunk, akkor nincs erős hitünk. Ez egyáltalán nem így van. A Csillagponton azt is érintjük majd, hogy igenis van, amitől tartunk, elég csak körülnézni a világban. Ha létezik olyan kor, amikor tényleg okkal félünk, az most van. Az igehirdetőkkel és a többi szolgálóval erre a helyzetre próbálunk majd reflektálni, keresztyénként pedig példát mutatni. Minden fiatalnak hallania kell, hogy létezik az a valaki, aki végigkísér minket ebben a szorongattatott állapotban, aki fel tudja oldani ezeket az érzéseket. Bármi vesz is körül bennünket, van, aki végig fogja a kezünket, ő az a biztos pont az életünkben, amelyet hiányoltunk.

Ennek az üzenetnek a megértése és az Istenbe vetett bizalom kiépítése nem megy egyről a kettőre. Hogyan segíthet a fiataloknak egy egyhetes keresztyén fesztivál abban, hogy elinduljon ez a folyamat az életükben?

A Csillagpont – sajnos – nem úgy működik, hogy első nap bejönnek a hitetlen fiatalok, szombaton pedig Krisztus hű katonáiként lépnek ki a zánkai Erzsébet-tábor kapuján. A fesztivál csak lehetőséget nyújt arra, hogy a résztvevők felismerjék az életükben Krisztust. A mi dolgunk igehirdetőkként és szolgálattevőkként az, hogy felmutassuk őt az ifjúság előtt. Hogy ezután megkapják-e a hit ajándékát és igennel válaszolnak-e a mennyei meghívásra, az már Isten titka. Kívánom, hogy mindenki, aki ott lesz júliusban, megismerhesse a Megváltót, és döntést hozzon mellette.

Veterán csillagpontosként biztosan szembesült már azzal a jelenséggel, amelyet én csak „tábor utáni depreszsziónak” hívok. Hazamenve egy ideig még az intenzív program során kapott impulzusok hatása alatt vagyunk, idővel viszont visszatérnek a szürke hétköznapok, megfakulnak az emlékek, megtörik a lendület. Hogyan tehetik a fesztiválozók tartóssá az életükben a Csillagponton kapott értékeket, gondolatokat?

Ebben a lelkipásztoroknak van nagy felelőssége. Arra szoktam biztatni a szolgálatot teljesítő testvéreimet, hogy ha tehetik, ne csak küldjék, hanem hozzák a fiataljaikat a Csillagpontra, és hazatérés után próbálják meg otthon, a helyi közösségekben folytatni a lelki együttléteket. Hiszen a fesztivál csak egy hétig tart, és utána a fiatal visszamegy ugyanabba a környezet be, ahonnan érkezett, épp ezért itt teremhetnek csak gyümölcsöt a Csillagponton elvetett magok. Jól tudom, hogy némely testvéreink azt gondolják, a fesztiválozás valami teljesen más irányba viszi el a fiatalokat. Jó hírem van a számukra: a szervezőknek nem az a céljuk, hogy ez az alkalom elszippantsa a gyülekezetek ifjúságát, hanem pont az, hogy feltöltve, megerősítve visszaküldje őket az otthoni közösségeikbe.

Egy példát hozva erre: több Sárospatak környéki lelkipásztorral összefogva szervezzük a Szikra-közösséget, ahol havonta szervezünk ifjúsági találkozókat, mondhatni kis Csillagpontokat. Előadások, éneklés, közös étkezések hívogatják itt a térség ifiseit, akiknek nem kell éveket várniuk a következő fesztiválig, mert ilyen formában is megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül keresztyénként.

Miért ajánlaná a Csillagpontot olyanoknak, akik még sosem voltak, vagy nem biztosak abban, hogy részt vegyenek-e?

Hadd meséljek el egy megtörtént esetet ezzel kapcsolatban! A 2007-es, sárospataki Csillagpont után körülbelül két hónappal egy addig teljesen ismeretlen férfi kereste fel az itteni lelkipásztort azzal, hogy szeretné megkereszteltetni a négy-öt éves kisfiát. A lelkész nem értette, honnan került elő ez az ember, mert bár pataki volt, azelőtt nem volt köze a valláshoz. Amikor megkérdezte az illetőt, mi vezette erre a döntésre, ő elmesélte, hogy biztonsági őrként dolgozott a nem sokkal azelőtt lezajlott Csillagponton. Miközben a tábort felügyelte, életében ekkor tapasztalta először azt, hogy három-négyezer fiatal alkohol és drogok nélkül ennyire jól érzi magát, és szerette volna, ha az ő gyermeke is ilyen közösségbe tartozna. Ha megkérdezik tőlem, miért jó a Csillagpont, először mindig ez a történet villan az eszembe, mert jól bizonyítja azt, hogy itt olyanok is megtapasztalhatják Isten szeretetét és az ő követőinek a közösségét, akiknek addig semmi közük nem volt a valláshoz. Higgyük el, keresztyénként kitűnünk a világ előtt azzal, hogy különböző tudatmódosító szerek nélkül is tudunk örömmel együtt ünnepelni! Annak pedig, aki valamelyik gyülekezetből – főként, ha kis létszámú ifiből – érkezik közénk, azért ajánlom a fesztivált, mert itt megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül. Sőt, több ezer korosztályabeli fiatal igyekszik ugyanazt az utat járni, mint ő! Aki pedig ódzkodik a fesztivál megnevezéstől és mindattól, amit ez sejtet, azt megnyugtatom: a fesztiválhangulat mellett mély dolgokról is szó lesz, és az egész szervezőcsapattal és imahátterünkkel azon dolgozunk, hogy ez a hét a Megváltóra mutathasson.