Vannak helyzetek, amikor úgy érzed, már mindent elmondtál. Többször is. A szavaid elfogynak – kényszerűen elismered –, át kell adnod a terepet Istennek, mert eszköztelen vagy. Itt már csak ő segít.

Vannak ilyen emberi helyzetek. Olyan mélységes lelki törést és nehéz sorsot láttam egy egykori egyetemi társam életében, hogy egy idő után elfogytak a buzgó tanácsaim. Ő pedig naponta körbejárt élete rászakadt nyomorúságában. Ilyenkor már nem is annyira a jó szó számít, hanem a jelenlét. Annak a tudatosítása, hogy nincsen egyedül. Vele vagy. Támasztékként. Ne terüljön el védtelenül a földön.

Mindent elmondtam, elsoroltam, elismételtem, amit el lehetett mondani, és mindezek végén maradt a csendes, a szavakat már jobbára kerülő, megértő jelenlét. És az az egyre erősebb bizonyosság, hogy itt csak Isten segíthet. Egyelőre azonban úgy tűnt, Jézus alszik a csónakban, miközben a vihar nem akar alábbhagyni.

Mennyi ilyen élethelyzetünk van nekünk is! Amikor már nem is hallom a nekem szóló racionális, segíteni akaró szavát, a jelenléte is hidegen hagy, mert a „fejemben egy verkli jár”. Szüntelen zakatol. Én pedig folytonosan körbejárom nyomorúságomat, amely nem ereszti gondolataimat, rabja leszek a mélység hideg vermének.

Az egykori diáktárs elveszített reményeinek foglya lett. Olyan utat erőltetett, amely eddig is csalódást okozott neki, de még mindig nem volt képes elengedni a terveit. Az ilyen kilátástalan helyzetben mit sem ér a józan, baráti szó, várni kell hát, hogy a szívben megszülessék az elhatározás. De egyelőre nem látszott változás, ő még mindig az elveszített utat, a ködbe borult célt erőltette. Dühös voltam rá ezért a csökönyösségért. Néha azért eszembe jutott, vajon mit tennék a helyében. Ugyanezt, ismertem el... Úgy éreztem magam, mint Jób barátai, akik könnyen beszélnek, mert nem élték meg azt a veszteséget és kínt, amit ő.

A szenvedésben az idő, a csend jó tanácsadó. Átgondolni tanácsokat, eseményeket, holnapot. Elengedni a görcsös ragaszkodás tárgyait. Letenni, megkönnyebbülni és rádöbbenni, hogy lám, lehet nélküle is élni. Sőt, kell. És azon az új úton, a másik irányban is süt a nap, melengeti az arcom. És, nini, ami a legjobb: csöndesen és váratlanul átölel az Isten!

Pár hónapig elsodródtunk egymástól. Aztán váratlanul egy felszabadult, megkönnyebbült ember írt rám. Elújságolta, hogy megtörtént a csoda és a gyógyulás. Elengedte, ami lehúzta, terhelte és szorongatta a lelkét. És az új úton már mosolygós, felszabadult emberként jár. Sokkal többet kapott vissza, mint amit elveszített, mint amiért küszködött. Képein ragyogó tekintetet látok, valakit, akit Isten megszabadított az önsajnálat csapdájából, ő pedig megértette, hogy van új út és új élet.