Vannak helyzetek, amikor úgy érzed, már mindent elmondtál. Többször is. A szavaid elfogynak – kényszerűen elismered –, át kell adnod a terepet Istennek, mert eszköztelen vagy. Itt már csak ő segít.

Vannak ilyen emberi helyzetek. Olyan mélységes lelki törést és nehéz sorsot láttam egy egykori egyetemi társam életében, hogy egy idő után elfogytak a buzgó tanácsaim. Ő pedig naponta körbejárt élete rászakadt nyomorúságában. Ilyenkor már nem is annyira a jó szó számít, hanem a jelenlét. Annak a tudatosítása, hogy nincsen egyedül. Vele vagy. Támasztékként. Ne terüljön el védtelenül a földön.

Mindent elmondtam, elsoroltam, elismételtem, amit el lehetett mondani, és mindezek végén maradt a csendes, a szavakat már jobbára kerülő, megértő jelenlét. És az az egyre erősebb bizonyosság, hogy itt csak Isten segíthet. Egyelőre azonban úgy tűnt, Jézus alszik a csónakban, miközben a vihar nem akar alábbhagyni.