Az elmúlt évben kétszer is publikált, illetve előadást tartott egy izgalmas egyháztörténeti témában. Ennek középpontjában Szabó Imre egykori budapesti esperes zsidómentő tevékenysége, hitelesen keresztyén közéleti magatartása áll. Hogyan vált ez fontossá önnek mint kutatónak?

Alapjában véve a második világháború utáni korszakhoz kapcsolódnak a kutatásaim, így először a Rákosi-korszak 1951-es fővárosi kitelepítései kapcsán kezdtem behatóan foglalkozni Szabó Imre, a Budapesti Református Egyházmegye első esperese tevékenységével. Ő ugyanis nagyban segítette a kitelepítéssel sújtott budapesti reformátusokat. Ennek érdekében a parókus lelkészeket is szervezte, hogy legyen megfelelő segítség az összepakolásban, illetve hogy a már kitelepítettekhez eljussanak a segélyszállítmányok. Így kaptam meg a családtól az engedélyt, hogy a Ráday Levéltárban letétbe helyezett Szabó-hagyatékot kutathassam, Földváryné Kiss Réka történészhez, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökéhez hasonlóan. Aztán eljött az 1944-es vészkorszak kerek évfordulójára készülés ideje. 2023 nyarán fölkértek a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által – az ellenállásról, embermentésről – tervezett portrékötetben való közreműködésre. A felajánlott feladat éppen Szabó Imre idevágó korszakának a megírása volt. Ehhez el kellett mélyednem a témában, ekkor kerültem végképp a bűvöletébe. Különösen izgatott a történésekben az esperes és világi vezetőtársa, Tasnádi Nagy András főgondnok kiéleződő ellentéte.

Olvasva a tanulmányait, csoda, hogy valaha is baráti viszonyban volt az esperes és a főgondnok.

Sűrített erejű, önmagán túlmutató, drámaíró tollára kívánkozó történet az övék. Adott egy református, krisztusi indíttatású esperes, aki 1944 őszén vállalja a konspirációt, tevőleges embermentések életveszélyes kockázatát, többek között negyven zsidó gyermeket is befogad, közben viszont adott egy antiszemita világi vezetőtárs is, aki országos mérvű politikus lévén érdekelt abban, hogy zavartalanul folyjék tovább a zsidók összegyűjtése és haláltáborokba küldése.

Kérem, vegyük számba Szabó Imre zsidómentő tevékenységét!

Kezdjük azokkal az érdekérvényesítési erőfeszítéseivel, amelyek a sárga csillag viseléséről szóló rendelet 1944. április 5-i kihirdetéséhez kapcsolódnak. Ravasz László dunamelléki püspök kezdeményezte és vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek célja, hogy kormánytényezőknél mentességet szerezzenek az évek vagy évtizedek óta hívő református presbiterek számára a diszkrimináló bélyeg viselésének kötelezettsége alól. Ravasz László rövidesen hosszú időre ágynak esett, de munkatársaként Szabó esperes folytatta a mentességszerzés lobbitevékenységét. 1944 júliusára – a korabeli iktatókönyv tanúsága szerint – már száz-százöt esperesi igazolványt sikerült kiállítani zsidó származású presbiterek részére. Az abban foglalt mentesség családjaikra is vonatkozott.

Isten szeretve különböztet meg: egyedinek teremt, egyenként hív önmagához, illetve egyháza szeretetközösségébe, a sárga csillag viselésének elrendelői viszont faji alapon az illetőre ráfogott bűnnel különböztettek meg embereket, kitagadva nemzetből, társadalomból, sok esetben egyházból.

Amit mond, arról nekem eszembe jut: az isteni kiválasztottságot mint mennyei megkülönböztetést, illetve a testvéri közösséget eredetileg megélték az egyház közösségében azok is, akik aztán megkapták a mellükre a sárga csillagot az 1944. április 5-én kihirdetett rendelettel. Ám egyszer csak politikusok, egyszerű emberek és részben egyes egyházi tisztségviselők által kitaszítottá váltak… Ez a kettősség megrázóan jelentkezett abban az időszakban. De engem is mint az utókorban élő kutatót, református embert megrázott ez a kettősség. Olyan levelekkel szembesültem, amelyeket Szabó Imre fasori lelkészként, esperesként kapott a sárga csillagot viselő emberektől. Ezekben az jön elő, hogy hatalmas bizalmuk van az egyház iránt, amelynek ők évtizedek óta hívő tagjai. Nagyon bíznak az egyház és az esperes segítségében, sőt, gyülekezeti, egyszersmind egyházmegyei gondnokukban, „Tasnádi kegyelmes úrban” is. Akkor még azt remélték, hogy a volt igazságügy-miniszter, akkor képviselőházi elnök a kapcsolatrendszerét működtetve segíteni fog rajtuk. Látjuk majd, mennyire volt valóságosan kegyelmes az a gondnok a zsidó gyökerű reformátusokkal és minden zsidóval… Ezért is felbecsülhetetlen a jelentősége, hogy Szabó Imre mentesítéseket járt ki, és amikor ezek a nagy gettó felállítása idején sajnos már elveszítették az érvényüket, sokakat bújtatott el gyülekezeti és egyházmegyei ingatlanok egy-egy zugában, némelykor saját lakásában is.