Nemrég beszélgettem egy szolgatársammal, akiből szokatlan őszinteséggel szakadt ki, hogy szeretett egyházunkban néha még nyomokban sem tapasztalja a testvéri szeretetet és az elfogadást, viszont érzi a maró gúnyt, és elszenvedi az éles kritikát. Miért tesszük ezt egymással mi, keresztyének, akiknek jó példával kellene járniuk egymás és a világ előtt? – szegezte nekem a kérdést. Ha őszintén magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy néha könnyelműen fogalmaztunk meg ítéletet, vagy meggondolatlanul gázoltunk akár lelkipásztor testvéreinkbe is: miért ezt mondta, miért nem azt? Miért erről szervez konferenciát, miért nem arról? Miért ezt hívja meg előadónak, miért nem azt? Miért így fogalmaz a közösségi médiában, miért nem úgy? – és még hosszasan sorolhatnám a kritikáinkat a kegyességi irányzatoktól a pártpreferenciákig.

Talán eljött az ideje annak, hogy megálljunk egy pillanatra, magunkba nézzünk, és legalább próbáljuk megérteni a másik ember helyzetét, motivációját. Mert abban biztos vagyok, Isten nem örül annak, hogy teret engedünk a viharos szeleknek, amelyek szétzilálják egyházunkat, gyülekezeteinket és közösségeinket. Nem volna jó, ha a mostoha idők áldozataivá válnánk mi, református hívek, köztük lelkipásztorok is. Amikor e sorokat írom, kint erős szél tépázza a növényeket, az épületeinket, a tűzoltók folyamatosan kapják a riasztásokat, rohannak egyik helyről a másikra. Hatalmas fákat dönt ki a szél, megrongálva házakat és kerítéseket.