A közösségi médiában rengeteg cikket, podcastot találunk az anyasággal kapcsolatban, de arról valahogy kevesebb szó esik, hogyan élik meg a férfiak a szülővé válást. Te miképpen emlékszel vissza arra, amikor az első testvérem megszületett, és apa lettél?

Amikor Attila egy keddi napon megszületett, éppen bibliaórát tartottunk. Két héttel előtte költöztünk abba az erdélyi faluba. Még nem volt telefon, a gyülekezet gondnokának szóltak – én a parókián készülődtem –, hogy megszületett a baba. Tehát ez volt az első bibliaórák egyike: jött a gondnok úr és a még ismeretlen gyülekezet gratulálni, hogy megszületett a tiszteletes úr fiacskája. Hamarabb tudták a hírt, mint én.

Milyen érzés volt?

Tényleg érdekes. Az elején nem is tudod, hova tedd mindezt. Nemrég még te is kicsi voltál, a szüleidnek még mindig gyermeke vagy. El kellett telnie pár napnak, hogy egyáltalán felfogjam. Akkoriban öt-hat napig is a kórházban maradtak az anyukák a kisbabával, addig pedig folyamatosan érleltem a gondolatot, hogy amikor hazajön Emese, már nem ketten leszünk, mint előtte két évig, hanem itt lesz ez a kis bébi is.

Már két éve lelkész voltál, szereztél tapasztalatot abban, milyen embereket összefogni, koordinálni, lelki nevelést adni. Végül is ez hasonlít a családfői szerephez, nem?

A gyülekezetben hivatalos ügyekkel, adminisztratív feladatokkal, a hitéleti kérdésekben pedig leginkább felnőttekkel foglalkoztam. Egy egyhetes kisbaba mellett ezek a tapasztalatok nem sokat érnek.