Június 15. a presbiterek vasárnapja. Amikor a gyülekezet laikus vezetőiről esik szó, mindig ez a felszólítás jut eszembe: viseljetek gondot a nyájra! A presbiteri szolgálat lényege a gondoskodás a rájuk bízott nyájról, annak legeltetése. Az apostolok cselekedeteiben olvassuk Pál apostol az efézusi véneknek adott fenti megbízását. Ez a mai presbiterekre is érvényes. Lényeges tehát helyesen pozicionálnunk magunkat, amikor erről a szolgálatról beszélünk. A nyáj, Isten egyháza nem a lelkész és nem a presbitérium tulajdona, hanem Jézus Krisztusé, amelyet ő tulajdon vérével szerzett.

A presbiterek (vének) Krisztus testének, az egyháznak szolgáló tagjai, Urának vezetése alatt kell állniuk. Nem a gyülekezeti tagoknak, hanem Isten akaratának kell engedelmeskedniük, és neki tartoznak felelősséggel (sáfársággal bízattak meg, hűséget várnak el tőlük). Kifejező a néhány gyülekezetben még használatos számadó gondnok elnevezés: ő az, aki számot ad megbízójának. Ugyanígy minden presbiternek Jézus Krisztus megbízatása alapján van feladata az egyházban. Ez nem díszállás, nem cím, hanem feladat, küldetés, amelyet a nyáj gazdája – Jézus Krisztus – elhívásának kell megelőznie. „…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…” (Mt 20,26)

Nem azért presbiter egy gyülekezeti tag, hogy valaki legyen, hanem hogy valamit tegyen. Nem érvényesülési, kitűnési lehetőségnek, szereplési eszköznek adatik ez a tisztség, hanem azért, hogy a Krisztus-test épüljön. „Isten mindig szolgákat használt fel az egyház egybegyűjtésére vagy megszervezésére, annak kormányzására és megőrzésére, és ma is ezt teszi, és ezt fogja tenni, valameddig egyház lesz a földön.” (Második Helvét Hitvallás, XVIII/1) Nagy kiváltság, hogy annak az Úrnak a szolgálatában állhatunk, akié minden hatalom mennyen és földön!