Az ember nemegyszer találja magát szembe olyan helyzetekkel, amelyeket lehetetlen megoldani, mert léteznek olyan pontok, amelyeknél el kell fogadnunk, hogy a lehetőségeink korlátozottak és végesek.

Ez a felismerés és beismerés olykor fájdalmas, mert rámutat: mi magunk is teremtmények vagyunk, nincs hatalmunk sem az élet, sem a halál felett. Heti bibliai szakaszaink sorában Ábrahám (Ábrám) történeteit olvashatjuk, aki feleségével, Sárával indul el az ígéret földjére, majd vándorlásaik során a Mamré tölgyesében azt az ígéretet kapják, hogy gyermekük fog születni (vö. 1Móz 18,9–12). Ez azért lepte meg őket, mert már mindketten idősek voltak, sőt Sáránál már „megszűnt a női életfolyamat” (1Móz 18,11).

Ábrahám azonban hitt ebben az ígéretben, míg Sára kinevette azt (vö. 1Móz 18,12). Az Úr azonban ezt kérdezte Ábrahámtól: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14) Különösen érdekes párhuzam, hogy a Lukács evangéliuma elején egy másik idős házaspárról olvasunk, Zakariásról és Erzsébetről, akiknek nincs gyermekük, de ők is ígéretet kapnak arra, hogy Erzsébet fiút fog szülni, akit Jánosnak nevezzenek el (vö. Lk 1,8–25). Ezért mondja az angyal Máriának: „Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiút fogant öregségére, és már a hatodik hónapjában van az, akit meddőnek mondanak, mert Istennek semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,36–37)

Keresztyénként hogyan állunk szemben a lehetetlen helyzetekkel? Feladjuk ezeket, vagy merjük rábízni Istenre, aki a mennyet és a földet teremtette, és aki Fiában legyőzte legnagyobb ellenségünket, a halált? Jézus mondja: „Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Mt 17,20)