„Vigyázzatok!” – mondja ebben a részben többször is Jézus. Sajátjaihoz szól, mindenkori követőihez, figyelmeztetésül. Hamis Krisztusokról, megtévesztésről, szemfényvesztésről, csapásokról, katasztrófákról. Jézus tudja, mi következik, ismeri saját útját a keresztig, és azon is túl. De tudja, míg nem lesz testben jelen, követői számára nehéz időszak érkezik. Recsegni-ropogni fog minden, ég és föld, morál és kultúra. Nem akar senkit megijeszteni az Úr, arra figyelmeztet, hogy övéi tartsák az irányt, ne adják be a derekukat a csillogó és túl könnyű semminek, de ne törjenek össze a nehézségekben sem – ez is, az is el tud szakítani a hittől. Vigyázzunk! Az, amit állandónak, tartósnak, maradandónak gondolunk, csak a mi szemszögünkből az. Sem a lázadó ember eredménye, sem a szenvedés prése nem lesz örök, csakis Isten akarata, terve, szava – mindaz, ami testté lett Jézusban. Csak az a maradandó, amit Jézus mond. Vigyázzunk, mire építjük az életünket, a jövőnket, a családunkat, az egyházunkat! Jézus feltárta és elérhetővé tette saját magát, életén és halálán át pedig az örök életet. Miért választanánk a romlandót a romolhatatlan helyett?

1Móz 48

RÉ 846

Nem csupán ész dolga az Istennel való kapcsolat, hanem a szívé is. Érzelmek, gesztusok, lelki mozgás, akkor is, ha nem értem, nem látom át, mit tesz Isten. Ez az asszony itt, az Igében jön, áthág minden illendőséget, és drága nárduskenetet önt Jézusra. Miért teszi ezt? A jelenlévők is tanakodnak, nem tetszik nekik, pazarlásnak érzik. Amit Simon és társai nem tudnak: Jézus a halálára készül már. Az az asszony közelebb volt hozzá akkor, mint a többi jelenlévő. Nem gondolkodott, a szíve vezette, nem várt semmit, nem kért semmit, csak elővette kincsét, és a Megváltóra öntötte. A szeretetét akarta kimutatni, furcsa mód megérezte, mire készült az Ura. Nem értette a megváltást, nem tudta átfogni, emberi ésszel akkor felfoghatatlan volt, a tanítványok sem értették még. De érezhették, rá lehetett Jézus hullámhosszára csatlakozni. A megváltás nem zseniális gondolat volt, hanem a meghasadt atyai szív következménye. Távol került Istentől az emberiség, ő pedig elment a végsőkig, emberré lett, és magát adta megoldásként, vállalta az áldozatot. Érthetetlen, de érezhető. Az asszony pazarlása ráadásul szépen kapcsolódik a „pazarló” Istenhez, aki mindenét odaadta Jézusban. Nem véletlenül védi meg Jézus, és teszi számukra példává. Akkor talán ő volt a legközelebb a Megváltóhoz.

1Móz 49

RÉ 134

Már maga a páskavacsora is különleges alkalom, évente egyszer közösségben visszaemlékezni Izráel legfőbb eseményére, arra, amikor Isten saját maga szabadította ki őket a rabszolgaságból, és vezette tovább saját földjük felé. Visszaemlékezni arra, hogyan váltak megnyomorított, beszorított és elhallgattatott embercsoportból nemzetté, szabad néppé, saját hanggal és társadalommal. Nem lehetett volna, ha az Úr nem lép eléjük szabadítóként, és nem harcol értük. Így lettek Isten népévé, ez adta meg a teret a szövetségkötésre. Az utolsó vacsora még különlegesebb alkalommá válik. A Bárány előlép és felfedi magát. Jézus bensőséges liturgiában mutatja meg, hogyan lesz Isten általa minden ember szabadítójává, hogyan győz áldozatában, önátadásában a Megváltó. Megmutatja, hogyan lehet a bűn és a halál által megnyomorított, beszorított és elhallgattatott ember szabaddá, győztessé, újra Isten tulajdonává. Rólunk van szó, ahogy elvették és adták továbbadták a kenyeret, a bort a tanítványok, úgy vesszük át mi is hívők generációi által. Kapjuk az evangéliumot, a Golgota szabadításának valós hatását hitben elfogadva, magunkat Jézus kezébe adva. A megtört testű és kiontott vérű Szabadító áldozata adta meg a teret a szövetségkötésre - velünk.

1Móz 50

RÉ 353

Nincs okunk megkérdőjelezni, hogy Péter komolyan mondta: nem fog megbotránkozni, végig követni fogja Urát. Ő tényleg így gondolta. A baj az volt, hogy nem tudta felmérni saját erejének, akaratának nagyságát ahhoz mérten, ami Jézusra várt. Jézus csak a valóságot mondja el, tisztábban látja, jobban ismeri Pétert, mint ő saját magát. A keresztre nem tarthat vele senki. El fog bukni Péter, mert ehhez ő kevés. Most még. De sok tervünk, odaszánt hitbeli akciónk hal el, mert felbuzdulásunk nem ellensúlyozza gyengeségünket! De sokszor akarjuk megmutatni Istennek, hogy vagyunk valakik, és képesek leszünk tartani a lépést! De ezt nem várja el Isten. Nem akarja, hogy nélküle bizonyítsunk. Azt pedig végképp nem várja el, hogy azt tegyük meg, amire csak ő képes. Péter később, a kereszt és feltámadás után, a Szentlélek eljövetelét követően, amikor minden a helyére kerül benne, sőt ő maga is a helyén lesz végre hitben és szolgálatban, akkor ki fog tartani, együtt a Feltámadottal, akkor mindhalálig, vértanúként. Legyen ez nekünk figyelmeztetés és bátorítás: nincs hívő élet Jézus nélkül, nem bizonyítani kell, hanem elfogadni Isten életváltoztató szeretetét, Szentlelkének vezetését, és akkor, a helyünkre kerülve, a saját pályánkat fogjuk futni.

2Móz 1

RÉ 583

„Probléma megoldva!” – szoktuk mondani, amikor egy munkahelyi gondot vagy családi helyzetet sikerül elsimítani. „Probléma megoldva!” – gondolhatták a jeruzsálemi vallási vezetők, amikor a fegyveresek elfogták Jézust. Vele sem lesz több gond, vissza lehet térni a normális kerékvágásba, ez a názáreti nem fog több vizet zavarni. Pedig ha tudták volna, hogy csak azért foghatták el, mert ő akarta, hisz nála hatalmasabb nem volt akkor a Földön! Csak azért kötözhették meg és vihették magukkal, mert ezzel az Atya akaratát és döntését teljesítették! Azok, akik problémát akartak megoldani a saját, jól bevált eszközeikkel, észre sem vették, hogy mindent Jézus irányít, ő enged és dönt. Mindenképpen az valósul meg ma is, amit Isten akar, az ő országa teljesedik ki egyre jobban, napról napra, bármennyire istentelen is a világ. Te is, én is eszközei vagyunk ebben, akár tudatlanul, lázadozva, szemben állva, akár ha mi magunk engedjük, hogy használjon az Úr, belesimulva akaratába. Ami nekünk adatott, az a döntés, hogy melyik utat választjuk...

2Móz 2

RÉ 18

A főpap nyeregben érezte magát, kezében a hatalom – már amennyit a rómaiak hagytak neki –, mögötte rengeteg ember. Ki hűséggel, ki számítással. Ítélni akar, és fog is. Aztán amikor Jézus megszólal, megfordul a helyzet, még az összetört Megváltón is „áthallatszik” az igazán ítélő bíró szava. Jézus mondata már itt, már most ítélet. Az Úr kijelenti magát: „Én vagyok.” Isten szólal meg a bilincsbe vert elítéltben. Még így is ő az egyetlen, akinek ott és akkor hatalma volt, ráadásul a jövőben, majd, egyszer nyilvánvalóvá is teszi ezt mindenki előtt. Nap mint nap hoznak elmarasztaló ítéletet a keresztyén hitről világszerte, legyintenek, nevetnek sokan. Megítélik, megalázzák Jézus követőit, megkeserítik a hitvallók életét. De ez csak a pillanat, a látszat. A valódi hatalom, a valódi bíró a keresztyének mellett van. Azok mellett, akik életüket összekapcsolták a megfeszítettel. Ez reménységet ad, segítséget a tűrésben. Ráadásul aki ma vádol, holnap maga is megtérhet, és lehet, a mi bizonyságtételünk, hitvallásunk hatására is.

2Móz 3

RÉ 824

Jézus mondatai (a hűségét bizonygató Péternek mondottak) korábban eltűntek a semmibe. Akkor és ott nem tudták Péter elszántságát gyengíteni. Ugyanezek a közlések most, a tagadások után, erőre kapnak. Jézus jelezte előre. Nem a káröröm szavai voltak eredetileg sem, nem a mindentudását akarta fitogtatni az Úr – miért is tenne ilyet? Mintha borítékba tett volna pár mondatot, és odaadta volna a szeretett tanítványnak: „Később nyisd ki, meg fogod érteni, mit jelent mindez...” Péter elbukott, összedőlt a képzelt erődítménye, maga alá temette, nem lett belőle hős. Jézus szavai különös erővel szólalnak meg, miközben hallatszik a kakas a háttérben. És Péter sír. Ezek a könnyek keserűek, kétségbeesettek, mégis a gyógyulás első lépését jelentik. Jézus szavai, amelyekből érteni, mennyire ismeri apostolát, tükröt tartanak Péternek. Előfordul, hogy egy Ige, egy üzenet, egy jel Istentől csak elér minket, és nem történik semmi. Aztán később, amikor kell, felfénylik és a helyére kerül. Ez még akkor is jó, ha nálunk is könnyek követik az Igét, mert ez így Isten vezetésének biztonságát mutatja nekünk.

2Móz 4,1–17

RÉ 75