Kartondobozokat kellett vennem a gyülekezetem részére. Kellemes sétának induló hosszas kutyagolás után – mert az üzlet igencsak kieső helyen található – megtaláltam azt a hangárnak is beillő épületet, ahol az áhított papírárut meg tudtam vásárolni. Nagykereskedés ez, de magánszemélyeket is kiszolgálnak, és én, a magam kis négydarabos tételével, úgy gondoltam, csak megfelelek majd valamelyik feltételnek. A rosszkedvű eladónak elmondtam a kérésemet, illetve azt, melyik egyházközség részére állítsák ki a számlát.

A férfi kissé meglepetten visszakérdezett: „Mennyit?” Majd elment, és kisvártatva letámasztott négy nagy kartondarabot a lábam mellé a pulthoz. Mivel nem találta meg a számítógépben a nevet és a címet, megpróbáltam az orra alá nyomni a kis cetlimet, amelyen a számlához szükséges adatok szerepelnek, de visszatolta elém. Kiderült: nem kell fizetnem a dobozokért. „Ennyiért nem érdemes számlát kiállítani. Még ha negyvenet vinne… Áldás, békesség!”

Úgy meglepődtem, hogy hirtelen nem is találtam szavakat. Amikor végül, többször is megköszönve a kedvességét, távoztam, az eladó arca még mindig ugyanolyan rezdületlen és komor volt, mint az érkezésemkor, engem azonban felvidítottak és hazáig elkísértek a történtek. Vajon az eladó is református volt, vagy csak ismerte a köszönésünket? Talán meg kellett volna kérdeznem, és abból akár egy rövid, de értékes beszélgetés is kikerekedik… Ilyenkor az ember utólag már sajnálja az elmulasztott lehetőséget. Sosem tudhatjuk, milyen helyzetet hoz elénk Isten, amelyben, akár csak egy-két mondattal, őrá tudunk mutatni. Mi azonban sokszor inkább választjuk a könnyebb utat, nem bonyolódunk bele hitről, Istenről szóló diskurzusba, hanem futunk tovább a dolgunkra.