– A megtérésem előtt azt hittem, Isten azért teremtett, hogy szórakozzon rajtam, milyen nyomorék vagyok – mondta el könnyfakasztó bizonyságtételében az egyik fiatal. Más arról vallott, a deszka a kötéllel nem tartotta meg – csak Isten. A még csak listán szereplő nevekhez pillanatok alatt arcok és megindító élettörténetek társultak, amelyek mellett eltörpülnek mindennapi gondjaink.

Hálát kellett adnunk szinte minden második fiatalért, hogy egyáltalán még életben, nemhogy velünk lehetett. Tényleg ennyire értéktelenek lennénk mi, emberek? Vajon nem a Sátán, a hitető legnagyobb hazugsága ez? Mennyiben igazságos az, hogy egy gyermeknek küzdenie kell a szülei szeretetéért, amiért cserébe még így sem kapja meg a szerető gondoskodást és odafigyelést? Hogyan kapaszkodhatnának a mennyei Gondviselőbe, ha apaképükkel együtt istenképük is torzul? Vajon nem igaz erre is a jézusi mondás?

Összeszorul a szívünk, és ösztönösen azt feleljük: ennek nem így kellene lennie. Évről évre örülünk a nyári táborainkban megtérő fiataloknak. A lelkészek és lelkes segítőik minden fáradozása értelmet nyer ilyenkor, de mi a helyzet azokkal, akiknek az életében nem következ(het)ett be ilyen hirtelen és mély változás? Azokkal, akikre senki sem számít, akik nem lelkész- vagy presbitergyerekek, akiket megtérésük után nem vár otthon imaháttérrel és befogadó közeggel senki? Kemény kérdések, amelyekre nehezen válaszolhatunk – ha tudunk egyáltalán.

FONTOS VAGY?!

A hét mottóját Kardos Ágnes lelkész, a tábor vezetője, egyben a Péterfalvi Református Líceum frissen megválasztott igazgatója dolgozta ki aprólékosan az egyes igei alkalmak szintjén. Isten az ő szívére helyezte ezt a létfontosságú üzenetet. A közös célunk az volt, hogy a hét végére a fiatalok „Fontos vagy?” kérdéséből felkiáltás legyen. Az ön- és istenismereti utazásra hívó hat nap alatt számtalanszor rádöbbenhettünk: egyáltalán nem magától értetődő, hogy a gyermekek otthon a szüleiktől feltétel nélküli szeretetet, elfogadást és minőségi időt kapnak.

Önmaguk folyamatos másokhoz mérése a közösségi médiában, majd az iskolai környezetben nemcsak elégedetlenséget kelt bennünk, de hamis üzenetet is hordoz. El kellett mondanunk, hogy identitásunk valódi alapja teremtettségünknél fogva az Isten képéhez való hasonlatosságunk, amely istengyermekségünkben nyer teljes értelmet.

Hibát követtünk volna el önmagunk központba helyezésével, ehelyett már a reggeli áhítatok is először arra mutattak rá – helyénvalóan –, hogy Isten az, aki lát (bűneset története), formál (Máté elhívása), vezet és tanácsol (Mózes elhívása), küld (tanítványok elküldése), valamint vár (tékozló fiú példázata) bennünket.

Az esti evangelizációk ugyanezt az igazságot mélyítették el Isten szeretetének szemszögéből. Egyrészt neki köszönhetjük azt, hogy életünknek oka és célja van, másodszor ő az, aki megbocsát nekünk és kész az újrakezdésre, harmadszor egyedül ő tudja beteljesíteni életünk rendeltetését, negyedszer ő tesz minket alkalmassá, ő küld el minket, megtérteket másokhoz, végül az örök élet reménységével ő vezet el minket a célhoz.