A lelkészcsaládba született gyerekek közül némelyek jó élményként emlékeznek arra, hogy parókián, gyülekezetben, szolgáló apát-anyát látva nőttek fel, másoknak kifejezetten rossz volt a parókia átjáróházát megélni (semmi nem a miénk, mindig történik valami, apu/anyu sosem ér rá, a gyülekezet fontosabb, mint a család, valláskárosult lettem…).

Ha e kettő közül kellene választanom, az az első volna: miközben éltem a gyermekek átlagos, falusi életét (külön regényt lehetne írni róla), átéltük a lelkész különös státuszát a szocializmus viszonyrendszerében (újabb regény születhetne), jellemezte egyfajta természetesség is.

Első kör: ami nekem sokat adott a parókiális létben, az elsősorban a hely titokzatossága. Kialakultak a parókián saját helyeim, még fészket, kunyhót és bunkert is építettünk a bátyámmal: a nagy egészben olyan zug, amelyben otthon éreztem magam. Teljesen.

Az az enyém volt. Az egykori disznóólat átalakítottuk saját kuckónkká, ahova a csomagolópapír-tapétára a Film-Színház-Muzsikából ragasztottunk ki aktuális képeket. Magamnak pedig a padláson hoztam létre bunkert, ahova felhordtam néhány dolgot, amely a túléléshez szükséges lehet (talán még mindig ott lapulnak, hiszen elrejtettem őket). A külön gyermekszobánkat az L alakú ház hosszú részén alakították ki, és így korán kezdődött az önállósodásom. A saját hely meghatározó egy gyermek számára.

A parókia otthonos volt, ahogyan a szüleim berendezték, sok könyvvel, fényekkel, függönyökkel, egyszerű bútorokkal, ahogy apukám reggelenként begyújtott a cserépkályhába, a délutános iskolai napokon ágyba hozta a reggelit, este friss levegőt engedve az éjszakai alváshoz (és megkérdezte: „Odaért?”), mind meghatározta ezt.

A második ilyen kört a gyülekezet jelentette. A templomkertbe a hátsó udvaron át is be lehetett jutni, mi ott figyeltük a fenyők közé szőtt hálókban a keresztespókokat, a világháborús neveket silabizáltuk az emléktáblán, bármikor bemehettünk a templomba (bátyám még orgonált is), és az épület nem volt idegen, a harangozó bácsi időnként a galambtetemek és a rozoga lépcső ellenére fölvitt minket a toronyba.

A gyülekezet és a lelkészcsalád szimbiózisban élt, pedig anyukám történelmet, magyar nyelvet és irodalmat tanított a helyi iskolában, ahol nem nézték jó szemmel, hogy minden vasárnap templomba megy. Ránk, gyerekekre helybeli családok, nénik vigyáztak, ha szüleink elmentek valahova, akár több napra. Úgy lehettünk náluk, akárcsak az ő gyerekeik. Bejáró néni főzött időnként a konyhánkban, a templom körüli munkákban részt vettek a presbiterek, velünk is foglalkoztak, viccelődtek velünk.