Egyre kevesebb embert ismerhetünk már személyesen a történelemnek azon időszakából, amikor az istenhit olyan természetes volt, mint a napfelkelte vagy az évszakok váltakozása. Közéjük tartozik a tősgyökeres szanki földműves családból származó Bazsa Mihály is.

KRISZTUS LÁBNYOMÁBAN

A kilencvenegy éves presbiter élő példája annak, amikor valaki teljes szívéből, lelkéből és elméjéből Isten dicsőségére él. Nem hetednapos hívő, minden percét körbeszövi az együttlét az Atyával. Imádság nélkül nem fog hozzá evéshez, enélkül nem tér nyugovóra, mindig szívesen kéri az Úr segítségét.

Rongyosra olvasott, naponta forgatott Bibliáját kénytelen volt újra cserélni, amelyet fegyelmezett rendben olvas. Az újszövetségi gazdag ifjú ellentéteként önzetlenül és bőkezűen támogatta és támogatja mind a saját, mind a térség gyülekezeteit. Salamon királyt követve több környékbeli templom felépítését, felújítását vagy kibővítését kezdeményezte. Mindezeket nem saját dicsőségére tette (olykor el is titkolta, hogy az adomány tőle érkezett), hanem mélyen gyökerező meggyőződéséből fakadt: semmije nincs, amit ne Istentől kapott volna.

TANYA, REFI, MIATYÁNK

Bazsa Mihály 1934-ben látta meg a napvilágot a Kiskunság szívében, Szankon. Református gazdálkodó szülők második gyermekeként meghatározó korai emléke, ahogyan édesanyja este az ágy szélén ülve imádkozni tanítja őt. Addig-addig ismételte utána kétévesen a Miatyánkot, amíg maga is kívülről nem fújta. Családjukban soha nem merült fel a kétely, Isten valóban létezik-e; a bennük lakozó szeretet, amellyel mások felé viseltettek, elég bizonyítékot adott az ő jelenlétére. Mihály bácsit később is a hívő testvérek között megtapasztalt szeretetközösség éltette, ami a jelenlegi gyülekezetében, Soltvadkerten is körbeveszi. – Hiszen, ha nincs bennem szeretet, akkor minek is vagyok? – teszi fel a költői kérdést a presbiter.

Felcseperedve az elemit a szanki református tanodában végezte. A tanyájuktól két kilométerre fekvő iskolába télidőben egy ló után kötött tuskón gubbasztva jutott el, oldalán a tízórait rejtő kistáskával, hóna alatt pedig másfél kilónyi gyújtóssal – a gyerekek vitték ugyanis a tüzelőt, hogy napközben ne kelljen vacogniuk a tanteremben. Negyedik osztály után szülei a „hírös város”, Kecskemét református gimnáziumába íratták, nővérét követve albérletbe költözött. A bizonyítvány legtetején szereplő hit- és erkölcstan órákon tovább mélyítette a kisgyermekként kapott hitbeli muníciót. Itt erősödött meg benne a tudat, hogy hiába van „jó gógyija” az embernek, ha a hétköznapja nem az Atya dicsőségét tükrözi. Tizenkét éves korában konfirmációval erősítette meg hitvallását szülőfaluja református gyülekezetében.

Mozgékony tanyasi gyerekként azonban nem volt ínyére a városi élet, így hamarosan bejárós lett a több mint félszáz kilométerre fekvő otthonából: az akkor még működő, Jakabszálláson és Bugacon át pöfögő vonat diákkocsijában utazott kora hajnalban és késő délután. Akkoriban hatnapos volt a tanítási hét, szombaton sem járt a pihenés, vasárnap pedig istentiszteletre mentek a diákok (ma is létező szokásrend szerint igazolással bizonyítva a részvételt). A fiatal fiú tizenhat éves koráig fejlődési zavarral élt, csak kamaszkorában, ugrásszerűen érte el a korosztályában egészséges magasságot. Ennek következtében a tüdeje felső része nem fejlődött ki megfelelően, amiből később egészségügyi problémák is fakadtak: egy léghólyag elpattanásának kezelésére ma is vágások emlékeztetnek.

– Annak, aki ilyen gyerekkor után megélte a kilencvenegy évet, van miért hálát adnia az Istennek – tekint vissza Mihály bácsi a fiatalkorára.