Nem látott kapuk nyíltak ki előttem
Gyermekként a Magyar Nemzeti Múzeum parkjában játszott, és már akkor érdekelte az Árpád-kor. Felnőve ez a korszak vált aztán Ritoók Ágnes régész kutatási területévé. Harminckét éve munkatársa hazánk legrégebben tartó régészeti feltárásának, a zalavári ásatásnak, amely azonban váratlanul vált élete részévé. A középkori emberek hitéről, temetkezési szokásairól és arról is hallunk, milyen meglepetéseket tartogatott neki ez a munka.
RITOÓK ÁGNES régész-muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának munkatársa 1961-ben született. Kutatási területe a középkori egyházak, temetők, települések és anyagi kultúra. Több mint hatvan tanulmány és publikáció szerzője és társszerzője. 2026-ban kimagasló szakmai munkájáért a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer Flóris-éremmel tüntette ki.
A Magyar Nemzeti Múzeum parkjában találkozunk. Ahogy az imént említette, gyerekként is sokat járt itt. Mire emlékszik ebből az időszakból, és miként fonódott össze az élete és a tudomány?
A közeli Mátyás utcában laktunk, így csecsemőkoromtól a közeli múzeumkertben levegőztem, és később a testvéreimmel gyakran jártunk az itteni játszótérre. Mellette magasodott egy Apolló-szobor, most is itt áll. Édesapám, Ritoók Zsigmond gyerekkorunkban rengeteg mitológiai történetet mesélt nekünk, mások mellett Apollónét is, és gyakran olvasott az ókori történelem eseményeiről.
Ugyanígy bibliai történeteket is. Elmondásából tudom, hogy a jó pásztor történetét szerettem a legjobban hallgatni. Tizenkét évig tanított egy gimnáziumban, a nyári szünet alatt rengeteget kirándultunk, múzeumokba látogattunk. Egy kollégája, Gyapay Gábor történész mondását vallotta: a kultúrát egy kicsit erőltetni kell. Akkor nem mindig élveztem ezeket a „tanulmányi kirándulásokat”, de visszagondolva hálás vagyok ezért az időszakért, rengeteg tudást kaptam tőle.
Milyen volt a kapcsolatuk?
A testvéreimmel sosem a nagy tudóst láttuk benne, hanem az apát. Nem tagadom, felnőve terhet is rótt rám, hogy egy híres filológus gyermekeként születtem, a környezetem többet várt el tőlem az átlagnál. Másrészt sokáig attól tartottam, csak azért érvényesülök, mert az ő lánya vagyok.
Egyenesen következett-e ebből az örökségből, hogy régész lett?
Gyerekként sok minden akartam lenni, és a szüleim minden elképzelésemet támogatták. Szerettem rajzolni, érdekelt a képző- és az iparművészet, a színház, de a természet és az állatok is. Mindegyik irányba elindultam, de egyik sem bizonyult az én utamnak. Középiskolásként leginkább a mezőgazdaság foglalkoztatott, agrár szakra akartam jelentkezni, de fizikából meglehetősen gyengén teljesítettem, és ebből a tárgyból is felvételizni kellett volna. Ekkoriban hallottam az egyik ismerősömtől, hogy részt vett egy ásatáson Pilisszentkereszten. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mivel szerettem a történelmet is, a régészet pedig egy kicsit a természethez is kapcsolódik, ezért eldöntöttem, megnézek egy ásatást. A szüleim ismertek egy régész-művészettörténészt, Tóth Sándort, hozzá fordultak. Először nem fogadta kitörő örömmel, hogy lányként jelentkezem, de beleegyezett, hogy 1978 nyarán részt vegyek a veszprémfajszi középkori templom ásatásán.
A munka megragadott, rengeteg tapasztalatot és tudást szereztem itt, nemcsak az ásatás vezetőjétől, de a mellette segédmunkásként dolgozó művészettörténész hallgatóktól is. Maga a falu részben római emlék, a balácapusztai római villa fölé épült, azonban a török idők alatt a templommal együtt elpusztult, és csak a XVIII. században, a középkori településtől délre épült újjá. A próbaidő végül olyan jól sikerült, hogy 1986-ig minden nyáron a veszprémfajszi ásatáson dolgoztam – 1979-től már régészet–történelem szakos hallgatóként.
Abban az időben muszáj volt másik szakot is választani a régészet mellé, mondván, a népgazdaságnak nincs szüksége annyi régészre, és legyen egy „használható” végzettsége is a hallgatónak. De ez a kötelezettség egyáltalán nem bizonyult feleslegesnek: a történeti tanulmányokat természetesen kiválóan lehetett hasznosítani a régészetben is. Már az egyetem utolsó évében elhelyezkedhettem a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályán, előtte pedig a Nemzeti Múzeumban végeztem a gyakorlatomat, ahol később ösztöndíjasként folytathattam, majd az intézmény középkori osztályának munkatársa lettem.
Nem volt nehéz nőként érvényesülnie a szakmában?
Nem éreztem annak, mivel egyenlő arányban voltak jelen a nők és a férfiak mind az ásatásokon, mind a tudományos előadásokon, konferenciákon. Ugyanezt tapasztaltam a középkori osztályon is. Sőt, ma már talán inkább kezd elnőiesedni a szakma.
Miért éppen a középkorral kezdett foglalkozni? Mi fogta meg ebben a korszakban?
Ezen a családi ismerőseink is mindig csodálkoztak, és kérdezték: „Nem tanított édesapád latinul és görögül?” Ezekre a nyelvekre ugyan nem, csak németül, de ahogy említettem, sokat olvasott az ókori történelemről, mitológiáról is.
Édesanyám, Ritoókné Szalay Ágnes, a késő középkor időszakával, a reneszánsszal foglalkozott. Engem viszont elsősorban az Árpád-kor érdekelt, talán éppen azért, mert arról kevesebbet hallottam otthon. Szerepet játszott egy meghatározó gyermekkori olvasmányélményem is, Harsányi Lajos regénye István király életéről, A nem porladó kezű király. Megfogott ez a történet, és egyben megerősített, hogy a középkor kutatása a feladatom.
Hazánk legrégebb óta tartó ásatásába, a zalaváriba hogyan kapcsolódott be?
Bevallom, nem önszántamból. Amikor a középkori osztályra kerültem, a bős– nagymarosi vízlépcső projektjét megelőző feltárásokon és különböző kisebb ásatásokon dolgoztam, de mindvégig arról álmodoztam, hogy folytathatom a veszprémfajszi ásatást. Forrásokat, szakirodalmat is gyűjtöttem hozzá. Majd megszülettek a gyermekeim, akikkel csaknem hat évig maradtam otthon. A hatodik évben visszatértem a múzeumba, mivel sürgős feladatot kaptam: rendeznem kellett elhunyt munkatársunk, Cs. Sós Ágnes régész hagyatékát, akinek életműve a negyven éven át tartó zalavári feltárásai kapcsán elsősorban a IX. századhoz, a Karoling-korhoz kötődött. Zavarba jöttem a felkéréstől, mivel az egyetemi képzésből a IX. század valahogyan kimaradt. Persze minden hiányosság pótolható, csak idő kérdése, a feladat viszont azonnalra szólt.
Szerencsére ismertem egy nálam tapasztaltabb kollégát, az MTA Régészeti Intézetének munkatársát, Szőke Béla Miklóst. Ő korábban már ásott Zalavár környékén, és mondhatni, a Karoling-kor magyarországi hagyatékának egyedüli kutatója volt. Megállapodtunk, hogy együtt visszük tovább a projektet. Hiszen Zalavár nemcsak kiemelkedően fontos IX. századi lelőhely, de jelentőségét – változó rendeltetéssel – az Árpád-korban és a későbbi évszázadokban is megőrizte. Mivel így a szívemhez közel álló korral foglalkozhattam, megbékéltem ezzel a nem várt feladattal, amely végül harminckét éven át része maradt az életemnek. Hiszem, hogy Isten vezetett ebbe az irányba. Olyan kapuk nyíltak ki előttem, amelyekről
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!