Egyházi választás 2026

Nem látott kapuk nyíltak ki előttem

Előfizetek

Gyermekként a Magyar Nemzeti Múzeum parkjában játszott, és már akkor érdekelte az Árpád-kor. Felnőve ez a korszak vált aztán Ritoók Ágnes régész kutatási területévé. Harminckét éve munkatársa hazánk legrégebben tartó régészeti feltárásának, a zalavári ásatásnak, amely azonban váratlanul vált élete részévé. A középkori emberek hitéről, temetkezési szokásairól és arról is hallunk, milyen meglepetéseket tartogatott neki ez a munka.

RITOÓK ÁGNES régész-muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának munkatársa 1961-ben született. Kutatási területe a középkori egyházak, temetők, települések és anyagi kultúra. Több mint hatvan tanulmány és publikáció szerzője és társszerzője. 2026-ban kimagasló szakmai munkájáért a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer Flóris-éremmel tüntette ki.

A Magyar Nemzeti Múzeum parkjában találkozunk. Ahogy az imént említette, gyerekként is sokat járt itt. Mire emlékszik ebből az időszakból, és miként fonódott össze az élete és a tudomány?

A közeli Mátyás utcában laktunk, így csecsemőkoromtól a közeli múzeumkertben levegőztem, és később a testvéreimmel gyakran jártunk az itteni játszótérre. Mellette magasodott egy Apolló-szobor, most is itt áll. Édesapám, Ritoók Zsigmond gyerekkorunkban rengeteg mitológiai történetet mesélt nekünk, mások mellett Apollónét is, és gyakran olvasott az ókori történelem eseményeiről.

Ritoók Ágnes régész Fotó: Hurta Hajnalka

Ugyanígy bibliai történeteket is. Elmondásából tudom, hogy a jó pásztor történetét szerettem a legjobban hallgatni. Tizenkét évig tanított egy gimnáziumban, a nyári szünet alatt rengeteget kirándultunk, múzeumokba látogattunk. Egy kollégája, Gyapay Gábor történész mondását vallotta: a kultúrát egy kicsit erőltetni kell. Akkor nem mindig élveztem ezeket a „tanulmányi kirándulásokat”, de visszagondolva hálás vagyok ezért az időszakért, rengeteg tudást kaptam tőle.

Milyen volt a kapcsolatuk?

A testvéreimmel sosem a nagy tudóst láttuk benne, hanem az apát. Nem tagadom, felnőve terhet is rótt rám, hogy egy híres filológus gyermekeként születtem, a környezetem többet várt el tőlem az átlagnál. Másrészt sokáig attól tartottam, csak azért érvényesülök, mert az ő lánya vagyok.

Egyenesen következett-e ebből az örökségből, hogy régész lett?

Gyerekként sok minden akartam lenni, és a szüleim minden elképzelésemet támogatták. Szerettem rajzolni, érdekelt a képző- és az iparművészet, a színház, de a természet és az állatok is. Mindegyik irányba elindultam, de egyik sem bizonyult az én utamnak. Középiskolásként leginkább a mezőgazdaság foglalkoztatott, agrár szakra akartam jelentkezni, de fizikából meglehetősen gyengén teljesítettem, és ebből a tárgyból is felvételizni kellett volna. Ekkoriban hallottam az egyik ismerősömtől, hogy részt vett egy ásatáson Pilisszentkereszten. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mivel szerettem a történelmet is, a régészet pedig egy kicsit a természethez is kapcsolódik, ezért eldöntöttem, megnézek egy ásatást. A szüleim ismertek egy régész-művészettörténészt, Tóth Sándort, hozzá fordultak. Először nem fogadta kitörő örömmel, hogy lányként jelentkezem, de beleegyezett, hogy 1978 nyarán részt vegyek a veszprémfajszi középkori templom ásatásán.

A munka megragadott, rengeteg tapasztalatot és tudást szereztem itt, nemcsak az ásatás vezetőjétől, de a mellette segédmunkásként dolgozó művészettörténész hallgatóktól is. Maga a falu részben római emlék, a balácapusztai római villa fölé épült, azonban a török idők alatt a templommal együtt elpusztult, és csak a XVIII. században, a középkori településtől délre épült újjá. A próbaidő végül olyan jól sikerült, hogy 1986-ig minden nyáron a veszprémfajszi ásatáson dolgoztam – 1979-től már régészet–történelem szakos hallgatóként.

Abban az időben muszáj volt másik szakot is választani a régészet mellé, mondván, a népgazdaságnak nincs szüksége annyi régészre, és legyen egy „használható” végzettsége is a hallgatónak. De ez a kötelezettség egyáltalán nem bizonyult feleslegesnek: a történeti tanulmányokat természetesen kiválóan lehetett hasznosítani a régészetben is. Már az egyetem utolsó évében elhelyezkedhettem a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályán, előtte pedig a Nemzeti Múzeumban végeztem a gyakorlatomat, ahol később ösztöndíjasként folytathattam, majd az intézmény középkori osztályának munkatársa lettem.

Nem volt nehéz nőként érvényesülnie a szakmában?

Nem éreztem annak, mivel egyenlő arányban voltak jelen a nők és a férfiak mind az ásatásokon, mind a tudományos előadásokon, konferenciákon. Ugyanezt tapasztaltam a középkori osztályon is. Sőt, ma már talán inkább kezd elnőiesedni a szakma.

Miért éppen a középkorral kezdett foglalkozni? Mi fogta meg ebben a korszakban?

Ezen a családi ismerőseink is mindig csodálkoztak, és kérdezték: „Nem tanított édesapád latinul és görögül?” Ezekre a nyelvekre ugyan nem, csak németül, de ahogy említettem, sokat olvasott az ókori történelemről, mitológiáról is.

A Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának munkatársa már a gyakorlatát is ott végezte

Édesanyám, Ritoókné Szalay Ágnes, a késő középkor időszakával, a reneszánsszal foglalkozott. Engem viszont elsősorban az Árpád-kor érdekelt, talán éppen azért, mert arról kevesebbet hallottam otthon. Szerepet játszott egy meghatározó gyermekkori olvasmányélményem is, Harsányi Lajos regénye István király életéről, A nem porladó kezű király. Megfogott ez a történet, és egyben megerősített, hogy a középkor kutatása a feladatom.

Hazánk legrégebb óta tartó ásatásába, a zalaváriba hogyan kapcsolódott be?

Bevallom, nem önszántamból. Amikor a középkori osztályra kerültem, a bős– nagymarosi vízlépcső projektjét megelőző feltárásokon és különböző kisebb ásatásokon dolgoztam, de mindvégig arról álmodoztam, hogy folytathatom a veszprémfajszi ásatást. Forrásokat, szakirodalmat is gyűjtöttem hozzá. Majd megszülettek a gyermekeim, akikkel csaknem hat évig maradtam otthon. A hatodik évben visszatértem a múzeumba, mivel sürgős feladatot kaptam: rendeznem kellett elhunyt munkatársunk, Cs. Sós Ágnes régész hagyatékát, akinek életműve a negyven éven át tartó zalavári feltárásai kapcsán elsősorban a IX. századhoz, a Karoling-korhoz kötődött. Zavarba jöttem a felkéréstől, mivel az egyetemi képzésből a IX. század valahogyan kimaradt. Persze minden hiányosság pótolható, csak idő kérdése, a feladat viszont azonnalra szólt.

Szerencsére ismertem egy nálam tapasztaltabb kollégát, az MTA Régészeti Intézetének munkatársát, Szőke Béla Miklóst. Ő korábban már ásott Zalavár környékén, és mondhatni, a Karoling-kor magyarországi hagyatékának egyedüli kutatója volt. Megállapodtunk, hogy együtt visszük tovább a projektet. Hiszen Zalavár nemcsak kiemelkedően fontos IX. századi lelőhely, de jelentőségét – változó rendeltetéssel – az Árpád-korban és a későbbi évszázadokban is megőrizte. Mivel így a szívemhez közel álló korral foglalkozhattam, megbékéltem ezzel a nem várt feladattal, amely végül harminckét éven át része maradt az életemnek. Hiszem, hogy Isten vezetett ebbe az irányba. Olyan kapuk nyíltak ki előttem, amelyekről

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!