Viszonylag későn, fiatal felnőttként indult el a zenei pályán. Hogyhogy ekkor?

Már gyerekként gyakran énekeltem otthon, két évig kórusba is jártam. Kamaszkoromban aztán megállapította egy énektanár, hogy klasszikushang-képzésre volna szükségem, ennek ellenére nem gondoltam arra, hogy professzionális szinten űzzem az éneklést. Édesapám (Topolánszky Ákos, a Bethesda Gyermekkórház lelkésze) viszont örült volna, ha erre a pályára lépek, talán ő támogatott ebben leginkább. Tiniként aztán háttérbe szorult ez a kérdés, akkoriban egyáltalán nem foglalkoztatott az opera világa. Érettségi után felvettek humán erőforrás szakra, de hamar rájöttem, hogy nem ez az én utam. Ekkor tértem vissza az énekléshez: úgy döntöttem, halasztok egy évet, és jelentkezem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola klasszikusének-kurzusára, amely érettségivel végezhető. A felvételiig igyekeztem bepótolni minden hiányosságomat, hiszen előtte nem tanultam zenét. Feszített időszak előzte meg, de felvettek, ez a sikerélmény pedig megerősített, hogy mélyebben foglalkozzak az énekléssel.

Mintha fentről kapott volna figyelmeztetést…

Visszatekintve én is látom, hogyan terelt Isten. Eleinte kevés energiát fektettem a zenetanulásba, ő viszont nem büntetett emiatt, hanem – mások által is – tovább vezetett. Egy éve jártam a konzervatóriumba, amikor az egyik tanárom azt javasolta, jelentkezzek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre.

Nem bíztam a sikerben, ő viszont bátorított, próbáljam meg, és fel is vettek. Sok noszogatásra szorultam, mert a hiányos zenei előképzettségem miatt eleve gyengébb önbizalmamat még inkább aláásta az, hogy úgy gondoltam, a szaktársaimnál rosszabbak a képességeim. Egyszóval biztosan Isten járt közben, hogy oda kerülhessek, ahol lennem kell. A Zeneakadémián már határozottan úgy éreztem, megérkeztem, és csakis ezzel akarok foglalkozni. Attól kezdve minden erőmmel arra törekedtem, hogy minél jobbá váljak.

Először 2022-ben léphetett a Magyar Állami Operaház színpadára. Hogyan emlékezik vissza erre a pillanatra?

A varázsfuvolában játszottam Papagenát. Ez mintegy két és fél perces éneklést jelent a darab vége felé, de így is izgalmas feladat, hiszen ha valamit elrontok, nem tudom később javítani. Nagyon izgultam, mielőtt a közönség elé léptem, és ez az érzés azóta is elkísér. De sosem megyek fel úgy a színpadra, hogy ne imádkoznék előtte: arra kérem Istent, fogja meg a kezem, és kísérjen végig az előadáson. Mire felgördül a függöny, elpárolog a félelmem. Érzem, hogy nem vagyok egyedül.

Azóta számos operában hallhatta a közönség. Melyik szerepe a legemlékezetesebb?

Amikor belemerülök az aktuális szerepembe, mindig közel kerül hozzám az adott karakter. Nagyon megszerettem a Rigoletto Gildáját, ahogyan később az Idomeneóból Elektrát, és Cherubinót is a Figaro lakodalmából (a régi címe: Figaro házassága). Gilda karakteréhez a legtöbben talán alacsonyabb termetű szopránt képzelnének, mégis rám bízták ezt a szerepet – ennek azért is örülök, mert ezzel lebonthattam az ehhez fűződő sztereotípiát. A legnagyobb feladatot mind zeneileg, mind hangilag, mind színészileg az Arabella Zdenkája jelentette Richard Strauss művéből. Ebben olyan lányt kell életre keltenem, aki férfinak álcázza magát: férfiruhában kénytelen járni, mert a családja csak az egyik lányukat tudja kiházasítani, ő pedig magára vállalja ezt a testvére helyett.

A hozzám közel álló másik szerep Fiordiligié Mozart Così fan tutte című operájából, ezzel szinte eggyé váltam. Varsóban állítottuk színpadra a darabot, és remélem, hogy még sok helyen énekelhetem majd.

Némiképp kilóg a sorból a Figaro lakodalmának Cherubinója, ez a szereplő ugyanis kamasz fiú, bár rendszerint nők éneklik. Milyen érzés volt őt megformálni?

A szopránok gyakran kapnak nadrágszerepeket, az opera világában ez teljesen megszokott. Én is többször felléphettem ilyen szerepben, nem Cherubino az egyetlen, lehettem például a fiatal Mátyás király hangja is. Egyáltalán nem zavar, sőt, élvezem, ha férfit játszhatok. Cherubino karaktere egyébként nehezen akart megszületni a próbák alatt. Folyamatosan figyeltem a körülöttem lévő fiúkat, hogyan mozognak és gesztikulálnak. A legerősebb inspirációt mégis akkor kaptam, amikor az első nagyszínpados próbán felvehettem a jelmezemet, ezáltal sikerült teljesen átlényegülnöm.

Az énekesi pálya, úgy sejtem, rengeteg lemondással jár.

Valóban, és ezt húsz-huszonegy évesen még nehezen fogadtam el. Olykor egy születésnapozásra sem tudok elmenni: ha keveset alszom, másnap kevésbé tudok koncentrálni, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Mind fizikailag, mind mentálisan a legtöbbet kell nyújtanom.

Mit tart a szakmája legnagyobb nehézségének?

Ahhoz, hogy egy énekes át tudja adni magát a szerepének, és megélje annak mélységeit, lelkileg teljesen le kell meztelenednie. Ez a pályám elején eléggé megrémített, akkoriban gyakran elsírtam magam az énekórákon. Sok lelki akadállyal is ekkor szembesültem. Nehezen tudtam kiénekelni a magasabb hangokat, ami miatt pszichológushoz fordultam, és kiderült, lelki ok húzódik meg mögötte. Ahogy ezen elkezdtünk dolgozni, a hangom is egyre jobban kinyílt.